Egy égi ajándék II.

~ 3 és fél év múlva… ~

 
Kezemben a toll és csak a sercegést hallani. Éppen a papír munkát körmölöm. Egyszer csak ki esik a kezemből a toll. Túl zaklatott vagyok. Eltelt több mint három év és... én már el is kezdtem az orvosi pályámat. A készen állok saját irodámban, hogy ha valami súlyos esett jöne. Rég volt már, hogy otthon ettem, hogy haza látogattam. Bosszantó.
A merengésemből léptek zaját hallom közeledni.

-         Midorima-sensei! Tessék jönni de gyorsan! – vágja ki az ajtómat Hiroto, és tekintette rémültet, tükröz. Föl pattanok a székből, lehajítva az asztalra sok papír munkát. Rohanok utána, kikerülve több beteget is. Meglátom a folyosó végén Rin-chant, ahogy felénk fut.

-         Midorima-sensei a beteg súlyos tüdőbaja van, és vért öklendez. Megkaptuk róla a fontos adatokat, amik a következők… - föl sorolja, majd agyam elkezd kattogni, végül kiadom az utasításokat.

-         Látni szeretném a saját szememmel. – mondom, mire oda vezetnek a kórteremhez. Amint belépek, felmérem a helyzetet, mire a nővérkék meg az ápolók tesznek-vesznek körülöttem. Megvizsgálom, és máris szólok az egyik embernek, hogy készítsék elő a műtőt. Ez kemény menet lesz. Ahogy mennék be a műtős cuccért Kai-senpai áll az utamba.
Valahogy nem bírom ezt a fazont. Olyan sunyi képe van akár egy rókának. És állandóan settenkedik valamiben. Tudom. Mert ahol ő ott van, rögtön a baj is jön. Csak egy kérdésen vagyok fönn akadva. Miért lett ez az egyén orvos?

-         Shintaro-kun! – utálom… utálom, amikor így hív. – Takano-san hivat az irodájába. Most.

-         Sajnos most nem…

-         Shintaro-kun. Ideje lesz menned, mert még Takano-san mérges lesz. Addig majd én átveszem a helyedet.  – hangja ellentmondást nem tűrő. – Most – villantja ki szemeit, amit ritkán tesz, hisz mondom, állandóan sunyi róka pofája van rajta. Mérgesen nézek rá, majd mondom Hiroto-nak, hogy most el kell mennem, nem sokára jövök.


Három éve már le is tettem a gyakorlatomat, és hivatalosan is orvos lettem. Mikor már letettem a második évemet is, már akkor munkába akartak állítani, és odaadni a diplomámat, de mivel még úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészült, végig güriztem a maradék egy évet is. Nem bántam, meg, mert most már rögtön munkába is állítottak így stabil fizetést kapok, és megfelelő ellátásban részesíthetem a betegeket. A sebész mellett, még megkaptam a gyerekorvos szakképzést is – amit ugyan úgy sikeresen elvégeztem -, és még inkább halmozta a sikereimet. Egész idő alatt Takano-san alatt tanultam. Az egyik legkedvesebb ember az életemben. Egy hatvanas éveiben járó, becsületes, és okos orvost ismerhetem el mesteremként.
Ahogy az irodája ajtajához érek, kicsit tétovázok. Eddig sosem volt baj a munkámmal, remélem, hogy nem a múltkoriért akar megfedni. Az az egész is Kai-senpai hibája volt! Direkt el akar innen űzni, a patkánya…
Belépve az ablaknál ácsorgó Takano-san veszem észre.

-         Hivatott, uram. – szólalok meg elsőként.

-         Örülök, hogy ide tudtál jönni, Midorima-kun – nem tudok nem elmosolyodni, ha az öreggel beszélek.

-         Önre mindig tudok időt szakítani.  – válaszolom mosolyogva. Habár jelen helyzetben nem igaz.

-         Ennek örülök. – felém fordulva kiszélesedik apró mosolya. – Remélem annak a hírnek is örülni, fogsz, amit majd most mondok neked.

-         Mégis milyen hírt? – kérdezem enyhén meglepődve. Mivel a munkával kapcsolatos dolgokat itt helyben kaptam meg, ez kizárólag munkán kívüli lehet.

-         Mivel te igazából yokohamai vagy, ami igen csak messze van innen, gondoltam hiányzik a családod. Nem igaz?

-         De… hiányoznak. Miért kérdi uram? – kérdezem kissé összezavarodva.

-         Bocsáss meg a kissé személyes kérdésemért de… Neked van szerelmed, Midorima-kun? – kicsit megfagyok, de aztán csalódott sóhajt ejtek, és számba is ilyen fajta íz gyűlik. Senkinek se mutattam meg eddig az igazi énemet; Takaot, a családomat, és Takano-sant kivéve. Eltelt már több mint három év… Biztos már elfelejtett, és boldogan él valakivel, aki… aki nem én vagyok. – A reakcióból ítélve, úgy hiszem, hogy van. Gondolom, ő hiányzik neked a legjobban.

-         Bocsásson meg, Takano-san, de...

-         Amiért igazából hivattalak. – emeli fel a hangját, szavamba vágva, és az ellentmondást nem tűrő. Befogom a számat, mire folytatja – azaz, hogy áthelyezlek egy másik kórházba. 

-         De… miért… uram, én… - dadogok össze-vissza az elfojtott csalódottságtól

-         Félre ne érts fiam, semmi bajom a munkáddal. – emeli fel kezét ismét csendre intve. – De. Mivel én olyan voltam, mint te, hogy elmentem messzire a szereteimtpl és minden boldogságot elveszítettem az életemben, nem akarom, hogy te is így végezd. Nem szeretném, hogy egy ilyen fess fiatalember, aki tehetségseb, mint az itteni bagázs együtt véve, olyan fanyar sorsra jusson, mint jó magam. Midorima… te tehetséges vagy előtted áll az élet. Ne hagyd el veszni a boldogságot! Azt szeretném, hogy egy ilyen orvos boldog legyen. Ezért – mondja, és előhúzz a fiókból egy papírt – kértem az áthelyezésedet. A yokohamai kórházban stabil helyed lenne, ha elfogadnád. Remek fizetés, és ott van a boldogságod. Na? Elfogadod, az ajánlatott? – kérdezi, mire én már egy ideje meg sem birok szólalni. A szám is egy kicsikét kinyílt a meglepődöttségtől.

-         Hát uram, nem is tudom, mit mondjak… - mondom kissé zavartan. Van esély, hogy haza menjek? Akarok is, meg nem is. Szeretném látni a családomat, de félek. Félek, hogy ha visszamennék Takaot valaki mással, látnám. Igazából saját magamtól félek. De… Elfogadom, és visszamegyek. Nem leszek gyáva, vissza fogok menni anyához, apához és Akanéhez. Igen, döntöttem.

-         Na?

-         Elfogadom. Mikor indulhatok? – válaszolom komolyan

-         Hőő, hátrébb az agarakkal! Még bírd ki hétvégig. Aztán haza mehetsz, és kezdheted is a munkádat. – mondj, majd int, hogy távozhatok. Illendően elköszönve indulok vissza a kórteremhez. Érdekes lesz ez a három nap…

*~*

Egyre idegesebbé és feszülté válok. Már itthon vagyok Yokohamában, de mégis ok nélkül kocsikázok a városban. Megszorítva a kormányt, majd idegesen kanyarodok le balra, a kórház felé véve az irányt. Probléma nélkül leparkolok, majd bemegyek a nagy fehér épületbe. Ahogy belépek, megérzem a gyógyszer kellemes illatát, ami általában itt és a rendelőkben van jelen. A recepciós asztalhoz lépve mutatkozom be a kissé pironkodó nővérnek.

-         Jó napot. Midorima Shintaro vagyok a kyotoi Senku Yang kórházból. Áthelyezést kaptam ide. Meg tudná mondani, hol tudom ezeket érvényesíteni? – hallatszik mély baritonom, mire a leányzó még pirosabb lesz, majd dadogva válaszol.

-         E-egyenesen menjen végig ezen a folyosón, m-majd balra kanyarodjon le. O-ott már könnyű lesz megtalálni az igazgatót. – mondja szemét lesütve.

-         Arigatou. – válaszolom somolyogva, majd elindulok.
Belépve az irodába kedves arc fogadd, majd leintézve a papír munkát, szállok vissza az autóba.

Beindítva a motort eszembe jut a húgom. Igazán meglátogathatnám. Tudom is hova megyek.
Rátaposok a gázra, és pár perc múlva ott is vagyok. Ehh.. kissé pofátlan dolog lesz ide tolni a képemet, azok után, hogy vele egyszer sem beszéltem.

Amint látom, vége az utolsó órának, is de nem látom őt sehol. Jellemző. Már megint biztos valamit segédkezz a tanároknak. Ki szállva a kocsiból, kissé feszélyezve indulok az iskola kapuja felé. Érzem a diákok tekintetét magamon, ahogy az osztály felé lépkedek. Bekopog, majd kinyitom az ajtót és… és Akane, a barátnője Nao ,és a tanárnő felém kapják a fejüket.

-         Sumisasen! – hajolok meg, majd visszavágva magam egyenesbe, látom, hogy Akanénak tátva maradt a szája.

-         Nii-san… – mondja, és oda rohan hozzám. Szorosan átölel, mire én elmosolyodom.

-         Szia, Akane. Hogy vagy? – kérdezem, de mire föl elemi a fejét, látom, hogy kicsit sír.

-         Úgy hiányoztál nii-saan!!! – mondja, és szorosabban ölel át. – Miért nem hívtál?

-         Tudod…nem igazán volt időm a munka mellett. De most már itt fogok dolgozni. Szóval… ha végeztél, beülhetnénk valahova – mosolyodok el, mire totálisan lefagy, majd kisvártatva megszólal.

-         Te vagy az, nii-san? - ajkai pimasz mosolyra húzódnak - Hű, sokat változtál, Mido-chan, amióta nem láttalak. – arcomat átveszi a gyilkos arckifejezés.

-         Mondd még egyszer, és olyan sorsban részesítelek, mint Julisu Caesar-t még annak idején, de még annyit se tudsz majd kimondani, mint : „Te is bátyám, Midorima?” – mondom rezzenéstelen arccal, mire nem csak ő kezd el nevetni, hanem a tanárnő és Nao is.
Miután kinevették magukat, végül sikerült elindulnunk, és mivel Akane megfűzött, hogy Naot is vigyük el, így hármasban indultunk egy kajáldához.

A lányok vidáman beszélgetnek egymással, én meg elmosolyodom. Örülök, hogy legalább nem volt magányos. Háborgó lelkem végre nyugodt, nem bolygatja semmi. Még.

-         Midorima-san, ön orvos nem igaz?- kérdezi Nao hirtelen. Csak bólintok, mire a kérdezgetést a húgom folytatja.

-         És milyen orvos? Soha nem hívtál így nem is tudtam, hogy miért is ment el a bátyám – látom a visszapillantó tükörben, hogy ajkait lebiggyeszti. Csak sóhajtok egyet, majd válaszolok.

-         Sebész, és gyermekorvos vagyok. – mondom, mire kapok egy „wáó” –zást.

-         De jó!- kacagnak fel egyszerre, majd megakad a szemük, egy kávézón. – Nii-san, parkolj le, ide megyünk! – kapom a parancsot, majd bólintva leparkírozok. Szinte kireppenek az autóból megrohamozva a kis épületet. Csak mosolyogva lépkedek utánuk, és szemügyre veszem a kávézót.
Régen is hasonló helyre jártam vele… Miért…miért nem vagyok képes elfelejteni őt? Olyan régen láttam már, biztos még mindig gyönyörű. Vagy talán szebb. Annyira látni akarom, hogy az nem igaz. De mégis fájó belegondolni abba, hogy már más oldalán sétál. Baromira bosszantó. A ma reggeli Oha-Asa is kicsit furcsát jósolt. Váratlan találkozásod lesz, de egyben kellemes is. Élvezd ki minden pillanatát! Igaz, hogy a Rák a harmadik helyen áll, viszont a Skorpió az ötödiken. Kicsit feszélyezz ez, de úgy hiszem, hogy semmi nagyobb gondom nem adódhat.

-         Nii-san! Siess, különben kifosztunk! – Akane hangja ébreszt föl az elmélkedésből.

-         Megyek! – válaszolom, és már ott is vagyok se perc alatt.
Kellemes légkör fogadd, amint belépünk. A pincérek sürögnek-forognak, a vendégek vígan beszélgetnek. Igen… Ugyan ez volt még régen is. Már csak az idióta vigyora és képe hiányzik ide. És a pajkosan csillogó viharkék szempár…
A lányok a kávézó hátsó részébe foglalnak helyett. Lassan oda érek hozzájuk, mire ők már boldogan nevetgélnek.

-         Nee,nee nii-san! Te fizetsz nekünk nem igaz? – kérdezi sunyi mosollyal Akane. Én csak felhúzom a szemöldököm, és lehunyva szemeimet válaszolok.

-         Én érkeztem haza, nem neked kéne meghívnod a barátnődet és engem? Elvégre én csak azt mondtam, hogy elviszlek kajálni Azt egy szóval se említettem, hogy én fogok fizetni.- mondom szemrebbenés nélkül, mire ő eltátja a száját, és kicsit megrémül, de aztán elkezd vigyorogni. Rossz előérzetem van… Ne is gondoltam rosszul, mert egyenesen a nyakamba ugrik és előadja a hattyú halálát… Igen , kétségtelen, csak nekem van ilyen testvérem.

-         Most mond meg Nao… Mondd, kinek van a legszörnyűbb bátyja, ha nem nekem? Melyik könyörtelen seggfej az, aki egy ilyen gyámoltalan gyermeket magára hagy, és azt várja tőle, hogy fizessen? Nii-san nem is vagy úriember, csak egy férfi, aki nem törődik velem… Miért sors, miért büntetsz ilyen testvérrel, mond miéért?! – kiáltja el magát, mire én ledermedek. Ez… lenne… a húgom…? Több vendég is felénk fordul, sőt még konyhás néni ki is szól, hogy fejezzük be.

-         Hé, ti ott! Nem egy cirkuszban vagytok, fejezzétek meg a hangoskodást! – mondja, de az előttünk nem messze levő pincérnőnek rémület fut át az arcán.

-         Taka-chan! Vigyázz! – mondja, mire én oda kapom a tekintettemet… Az a bizonyos személy nem látszik ki a sok cucc mögül, és éppen egy csomó „vigyázz törékeny!” feliratú dobozok felé tart. Passz, hogy ki a fickó – legyen az lány, vagy fiú -, de szerencsétlen olyan béna, hogy föl bukik, és egyenesen magár borítaná az összes cuccot... De. Ekkor. Megláttam. Az. Arcát.

”Fogalmam sincs mikor, vagy hogyan kezdődött. De újra szerelmes lettem…

Nem tudom, mikor vagy hogy kerültem oda… de már ott állva mellette rántottam karjánál fogva magam elé. A sok dobozz és egyéb nehezék egyenesen a hátamnak ütődött, míg a kis védencem széles mellkasomhoz szorítva feszült meg karjaim közt. Sikeresen a fejbe ütött az egyik doboz, így már elvesztve az egyen súlyomat, előre estünk. Mikor már végre ránk borult az egész fal,- mivel szerintem az is ránk dőlt – egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Mi a fenét csinálok? De még mielőtt válaszolhattam volna magamnak, alattam elkezdett mocorogni a kis áldozat. Kicsit helyett küzdve magunknak, alkaromra támaszkodtam, így ő is kapott elég levegőt ahhoz, hogy legalább beszélni tudjon.

-         A fenébe már, kölyök. Nem lehetsz ilyen szerencsétlen! Mondd, minek viszel annyit, ha nem bírod el? Igazán bosszantó vagy. – mondom mély hangomon, mire az alattam fekvő megfeszül, majd elernyed.

-         S-sumisasen uram… ígérem, nem fogom többet ezt tenni. És köszönöm hogy megmentett! – mondja, mire én végre lenézek rá, de ő ugyanakkor föl nézz, és…

…ugyanabba a személybe.”
Még a levegő is bennem rekedt. Ő sem festett másképp… Kikerekedet szemekkel tekintett rám, és én is csak ugyan így.

-         Ta-takao? – kérdeztem, mire az ő szemébe könny gyűlt, és arca hihetetlen gyorsan borult vörösbe.

-         Sh-shin-chan…- mondja és átkarolja a nyakamat. Én totálisan lefagyva ölelem át egyik karommal, és csitítgatom őt. El se hiszem, hogy itt és most… Hangosan fölzokog, majd arcát nyakamba temeti. – Shi-shin-chan… Úgy hiányoztál… Köszönöm… köszönöm Midorima- hallom meg suttogó hangját, majd hirtelen csókot lehel a számra. Én még gondolkodni is alig birok, nem hogy reagálni! Elhajolva tőlem nézz szégyenlősen a szemembe. Szemeimbe is könny szökik, majd önkívületi állapotban csókolom meg. – Takao… - suttogom az ajkai közé, de mielőtt ismét megcsókolhatnám, a hátamról elkezdenek eltűnni a dobozok.  Végre rájövök, hogy hol vagyok, és ez nem egy álom, hihetetlen gyorsan ülök föl, lelökve magamról a dobozok tömkelegét. Ahogy ismét friss levegőt szívhatok, meg látom Akane aggódó pillantását,

-         Nii-san! Jól vagy? – kérdezi, de én meg se várva a választ föl kellek.

Nem… nem tudom elhinni, hogy itt van, és az előbb lekaptam… Az a régi lelki békém, amit kiharcoltam… összetört! De… Hátra pillantok és… és ismét elakad a lélegzetem. Alakja karcsú, feneke formás, lábai hosszúak, akár egy modellnek. Haja ugyan olyan fekete, de hosszabb és a nyaka, szája csókolni való. Ahogy tekintettemet feljebb vezetem az arcán, érzem, hogy szívem is megáll… Gyönyörű…

Ekkor ismét végig fut az érzés rajtam. Mint mikor régen megláttam a délután edzésről haza fel menet. Ugyan azt a szívmelengető érzés hatol el egészen a csontjaimig.
Érzem, hogy a szívemben szétárad a temérdek szeretett, amit elfojtottam az elmúlt három évben. Érezni, csókolni akarom… Azt akarom, hogy az enyém, legyen! Érezni akarom csodás testét, ami még csábosabb, mint három éve. Bele akarok markolni csoda szép kerek fenekébe, és azt akarom, hogy alattam sikoltozzon azt kiabálva, hogy : „méghh..méghhh”.
Kábulatból édes nevetése ébreszt fel, és tudom hogy rákvörös ismét az arcom.

………….
Megint…megint beleszerettem Takaoba…