Egy égi ajándék

 Egy égi ajándék

Fogalmam sincs mikor, vagy hogyan kezdődött. Egyszerűen csak… szerelmes lettem.

”Te lennél Midorima Shintaro, a Teiko híres három pontos dobója?!”

Amikor megláttam, tudtam, hogy nem átlagos. Sőt… Valósággal egy égi ajándék. Ami először megfogott benne, azaz életenergiája volt. Valósággal pörgött, mint akinek végtelen ereje volna. Amikor megfogta a kezemet, és elrángatott a kedvenc helyeire, megmutatta, mit szeret, éltemben először boldog voltam más ember jelenlétében. 

Az elején közönyös voltam vele, de ő kitartó volt, csak azért, hogy a barátja legyek. Én meg nem vettem észre, és szép lassan beleszerettem. Az edzéseken valósággal meglepett, hogy ekkora ereje van, és az is, hogy magának tudhatja a „Sólyomszem”-et. Kivételes képességei voltak, mégse volt túlzottan népszerű. Én mégis egy csillagnak, egy ajándéknak tekintettem. 

De ezt nem kötöttem senki orrára.

Viszont ez nem csak ilyen fajta érzelmekkel járt, hanem negatívakkal is. Népszerű nem volt, de ha összefutott egy lánnyal el tudta bűvölni. Ezek miatt volt, hogy valósággal végig szenvedtem a Shutoku-ban eltöltött három évet. Azért, mert mélységesen beleszerettem. Az elején furcsának találtam, hogy egy fiút szeretek, de aztán megértettem. Kedves voltam vele, a tenyeremen akartam hordozni. 

”Te vagy a legjobb barátom, Shin-chan!”

Elkezdett becézgetni, és hiába szóltam rá, hogy hagyja abba, nem hallgatott rám. Egészen megkedveltem ezt a megszólítását. Ilyenkor különlegesnek éreztem magam, mert csak engem illetet ilyen névvel. Gyermeteg lesz, amit most mondok, de azt akartam, hogy ő legyen a feleségem. Meg akartam kérni a kezét. És szeretni egy életen át…

*~*

A nappaliban éppen megkötöm a nyakkendőmet, és a bőröndök felé fordulok. Itt hagyom Yokohamát. Kaptam egy ajánlást a prof-tól, miszerint három gyakorlati évemet Kyotoban végezhetem. Egy olyan kezdőnek, aki az orvostudományt választotta mesterségének maga a valóra vált álom. Ugyanis Kyoto a legfejlettebb orvosi szolgáltatásokat nyújtja az országban. Remek lehetőség számomra, mégse repdesek az örömtől.

Anyám aggódó tekintetével találom magam szembe, amikor oldalra nézzek.

–        Midorima, kicsim, komolyan gondolod ezt az egészet? – kihallom az aggódást a hangjából. Anyák… Felé fordulok, és kezemet vállára teszem.

–        Anya teljes mértékben komolyan gondoltam, hogy a gyakorlati munkát Kyoto-ban fogom folytatni. Orvos akarok lenni, és ott minden lehetőség adott rá. Kérlek, értsd meg! – mondom már-már könyörgően, mire nagy nehezen, de rá bólint.

–        Takao-val már közölted? – agyam kattog, szívem őrülten ver, gyomromban a pillangók táncra perdülnek.

–        Még nem… majd most akarom. – nyögöm ki rekedtesen.

–        Mido-chan… Szerinted hogy fogja fogadni? – ha belegondolok, ki fog akadni… Elvégre, nincs közel ide Kyoto…

–        Az legyen az én gondom. Most megyek. Puszilom Akanét és apát. – köszönök el és kihordom a bőröndöket a kocsihoz. 

Beledobom a puttonyba a bőröndöket és elindulok. Nem sokára oda érek és leparkolok a ház előtt. Fölnézek a tömbházas épületre, és kicsit elfog az izgalom. 

Kiszállok, öltönyömet a kocsiban hagyva indulok a bejárat felé. Beszállok a liftbe és elindulok föl felé. 

Minden egyes emelettel feszültebb, izgatottabb leszek. Most elmondom neki… megmondom neki, hogy szerettem! 

Kiszállok a liftből, mire a szívem zakatol. A lábam, mintha ólomból lenne. Megállok a szoba ajtajánál, és felnézek:

”Takao Kazunari”

Kopogok, mire bentről nagy zaj hallatszódik ki.

–        Azonnal megyek! – hallom Takao tompa hangját. Léptek zaját egyre jobban hallom, majd hirtelen kivágódik az ajtó és Takao-val találom szembe magam. – Shin-chan! De jó, hogy itt vagy! Mi szél hozott ide?

–        Öhm..uh…Bemehetnék? – kérdezem, mire hiperaktív barátom berángat az ajtón és leültet a konyhába. 

Most vettem észre, hogy éppen kötényben van. – Mit készítesz?

–        Ebédet magamnak, de ha akarod, készíthetek neked is egy adagot. – válaszolja lelkesen, mire én felállok és mögé lépek. Megérzem az ramen illatát, de sokkal inkább leköt az előttem álló személy. Nem áll le a kavargatással, valószínűleg nem vett észre, vagy nem zavarja. Hátulról átölelem, és fejemet vállára hajtom. Mélyen beszívom az illatát, hisz sokáig nem fogom látni. – Hoi, Midorima… baj van?

–        Szeretnék veled beszélni valamiről… - Felemelem a fejemet, és felé fordítom. Szinte pár centi válassza el arcunkat, már-már érzem a leheletét az arcomon. Arca enyhe zavart tükrözz a közelségtől. Tekintetét keresem, majd amikor találkozik a szemem viharkék színű szemével, szívem hatalmasat dobban. Meg akarom csókolni…- A tanulmányaimat Kyotoban fogom folytatni… Elhagyom Yokohamát. – közlöm vele szemrebbenés nélkül. Az ő arcán először döbbenet fut át, majd értetlenkedés, végül harag. Kibontakozik ölelésemből, s végül velem szembe áll.

–        Nem tudtál volna hamarabb szólni?! – tisztán érezni a szemrehányást a hangjából. Elfordul tőlem és tekintetét az asztalra, szegezi - Mikor mész? – kérdezi kicsit lenyugodva. Tudom, hogy ő szerelmeként engem sose fogadna el. Ismerem már annyira, hogy elutasítana. Ez az egyetlen megoldás.

Szemeimet lehunyom, és kezeimet keresztbe teszem.

–        Még ma. Azért jöttem hozzád, mert el akartam köszöni. – felnézek rá, de ő csak a fejét lehajtva áll előttem.

–        Mikor jössz vissza? – kérdése meglep, de válaszolok.

–        Valószínűleg három év múlva. Addig tart a gyakorlatom.

–        Ezt akartad közölni? Ezért jöttél? – kérdezi flegmán fejét még mindig lehajtva. Én kissé dühös leszek, de megnyugszom, amint eszembe jut a másik dolog. Sokkal inkább csalódott leszek.

–        Nem csak ezért jöttem… Be akarok neked vallani valamit. – halkan mondom ki a szavakat. Közelebb lépek hozzá, s kezeimet a vállára teszem. Föl nézz, s szemei mérgesen néznek rám, ugyanakkor kérdőn is. Meg kell tennem… ki kell mondanom!

–        Takao… mennyire érzed… milyen közel állunk egymáshoz? – kérdezem, miközben arcát fürkészem.

–        Hát… elmondhatjuk egymásról, hogy közeli barátok vagyunk… miért? – olyan kis butus… de… szeretem.

–        Én… igazából… szeretlek! – mondom ki nehezen, miközben elfordítom a tekintetemet. Kezemet elveszem válláról, és oldalra nézve várom a reakcióját. De… mi után nem reagál, rá nézzek, és eléggé értelmetlen fejet vág. Ugye… ugye felfogta azt, amit az előbb mondtam? – Takao?

–        Ez miért is volt titok? Én is szeretlek, mint havert. Komolyan ezt akartad közölni velem? – kérdezi, mire én lefagyok. Szinte érzem, ahogy pofán vágnak a mondatai. Néha… néha a hülyeségei túlszárnyalnak mindent… Érzem, hogy ideges leszek, az elfojtott érzelmektől, dühtől. Nyugodt személyiség vagyok, és kevés dolog van, ami fölhúzz. És ezekbe bele tartoznak ezek is. A tudatlansága. Nem bírom. Nem bírom tovább. Élesen a szemébe nézzek, mire ő hátrál egyet.

–        Nem úgy értettem, ahogy te azt gondolod. – válaszolom, majd sarkon fordulva indulok az ajtóhoz. Nem akarom leordítani a fejét, letámadni meg végképp. Türtőztetnem kell magamat. – Mennem kell…

–        Várj… hogy értetted akkor azt… amit mondtál? – fogja meg a kezemet. Vállam fölött hátra nézzek, és elszáll minden felgyülemlett dühöm, rosszindulatom. Sokkal rosszabb veszi át a helyét. A keserűség. Szinte érzem, hogy a szívem összeszorul, ha csak arra gondolok, hogy nem lehet az enyém. És soha nem is lesz. Mert pár év múlva, amikor már visszatérek, valószínűleg lesz egy szép felesége, és legalább egy gyermeke. És én… a háttérben, mint a legjobb barát támogatom őt. És ahogy nem vettem észre, hogy szép lassan beleszerettem, azt se fogom észre venni, hogy végleg összetörök. Akkor már nem marad belőlem majd semmi emberi, semmi. Csak egy sikeres orvos leszek, akinek a magány lesz a társa. Ez leszek én. 

Arcom komor lesz a keserűségtől, és érzem, hogy a sósfolyadék végig szántja az arcomat. Hajamtól nem lehet látni szemeimet, de nem fordulok felé.

–        Szeretlek. Szerelemes vagyok beléd. Szeretlek már öt éve…

–        Mi? – hallom a megrökönyödést a hangján. Úgy van, vess meg, undorodj tőlem. Vegyél semmibe, okozz még több sebet, hisz úgy sem csináltál még eleget. Felé fordulok, és karját megragadva magamhoz rántom.

–        Jól hallottad! Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, csókolni akarlak, és érezni akarlak úgy, mint még soha senkit! – szeme elkerekedik a döbbenettől, de nem állok meg az áradatomban. – Annyi keserűséget éltem már át… Hogy nem bírom tovább Takao! Ha melletted maradok, úgy érzem, hogy megőrülök, amiért nem érhetek hozzád. Megveszek csupán egy egyszerű baráti ölelésért… Tudod, hányszor fogtam vissza magam, hogy ne teperjelek le helyben? Hányszor volt lehetőségem, hogy erőszakosan megcsókoljalak, vagy esetleg magamévá tegyelek?! Rengeteg alkalom volt rá, de még sem tettem! Azért volt, mert tiszta szívemből szeretlek! Annyit ábrándoztam már arról, hogy az enyém vagy… - itt már elengedem, és megigazítom a nyakkendőmet, majd ismét elővéve a halál komoly arckifejezésemet, rá nézzek. – És az jobban fájt, hogy nem kaphattalak meg.

–        Midorima… te… - alig bír megszólalni, de nem bírom tovább. Sőt, ennyi ki is jár nekem.

–        Gomenasai, Takao… De nem bírom tovább – ejtem ki a szavakat, és megcsókolom. Istenem… ezek az ajkak… mézédesek. De jó is lenne minden nap érezni ezt a csodálatos ízt. Lassan csókolom, nem durván, gyengéden. Viszont egy pillanatban visszacsókol. Szemeim kipattannak, mire ő még egyszer megcsókol. Kezeit nyakam köré fonja, ezzel elmélyítve a csókot. Nyelve utat tör, mire én nyögök egyet.

Mi történik? Álmodok? Komolyan ő csókol engem, ilyen hevesen? Neki dőlök az ajtónak, és kezeimmel elkezdem markolászni a fenekét. Fogdosom, kezeim bebarangolják az egész testét. Elszakadok tőle, és lihegve nézem kába arcát.

–        Midorima… - fejét ráhajtja a mellkasomra, majd ott pihegve folyatja – Sajnálom… De… én nem tudom viszonozni ezt az érzést… - kínzó érzés szúr hirtelen a szívembe… - Olyan vagy, mintha csak a testvérem lennél… sajnálom – mondja a mellkasomba, és már kezdem megérteni azt, hogy az előbb miért csókolt vissza. Ajándék. Egy ajándék tőle, nekem. A legszebb és a legkeserűbb is.

Kezdem megszokni ezt a keserédes szerelemet. Nehéz lehetet az előbb átkarolnia és viszonoznia a csókomat. Ráadásul, ahogy fogdostam… hogy milyen idióta vagyok.

–        Iie. Én sajnálom. Gomen, Takao. Én erőltettem rád. – eltolom magamtól, majd végig simítok az arcán. Szeretem, mindennél jobban.

–        Nem akarom, hogy elmenj messzire. Most még nem tudom viszonozni ezeket az érzelmeket, de talán idővel… talán idővel sikerülne – könyörgő szemekkel néz rám, és megmarkolja az ingemet. – Kérlek, Shin-chan ne hagyj el… - a sóskönnyek elerednek neki, s mint a záporeső, úgy hullnak rendezetten egymás után az arcán.

–        Nem maradhatok…

–        Miért ne maradhatnál mellettem?!

–        Nem akarlak bántani…

–        Tudom, hogy nem bántanál!

–        Már nem bírom úgy ezt az önkontrolt, mint öt éve! – elhallgat, majd kérdőn nézz rám. – Igen is tudnálak bántani, és ezért akarok tőled távol maradni! És ne beszélj olyan hülyeségeket, mint hogy tudnád viszonozni az érzelmeimet, mert úgyse menne! – rázúdítottam mindent, ami fájó volt a lelkemnek. – Ne mondj olyat a másiknak, amit úgyse teszel meg… Mert igazán bosszantó! – megfordulok és kivágom az ajtót.

Nem így akartam… nem így akartam elbúcsúzni tőle… Békében akartam tőle távozni örökre!

A lift ajtaja már nyílik, amikor meghallom, hogy valaki utánam, kiabál. Hátra fordulok, mire belém jön valaki, és azzal, a lendülettel bevágódok a liftbe. Szerencse, hogy nincs benne senki. Nagy nehezen összeszedem magam, majd az egyén felé fordulok.

–        Hoi! Normális vagy?! Minek jössz be… - pofonnal folytja belém a szót. Mi? Felé fordítom a tekintetemet és Takaot látom kisírt szemekkel.

–        Hogy te milyen érzéketlen bunkó vagy! És önző is! Miért nem veszed észre mások érzéseit is? Miért csak saját magaddal foglalkozol? Ha fontos vagyok neked az én érzéseimet, miért veszed semmibe? – kiabálja mire én neki nyomom a lift ajtónak – ami már bezárult– és az arcába hajolok.

–        Soha nem vetem az érzéseidet semmibe. Mindig azok voltak a legfontosabbak számomra, és te magad.

–        He…?

–        Takao… Kérhetnék tőled valamit?

–        M-mi lenne az?

–        Felejts el engem, és légy boldog! – mondom neki, majd megnyomva liftet, ami hirtelen kinyitódik, fogom magam és kiszállok. Takaot visszalököm a liftbe és megnyomva a legfelsőbb szintet, nézzem őt. – Engem felejts el, és szeress valaki mást… Legyen normális életed nélkülem… - mondom még halkan neki és már csak a rémült tekintetét, nézzem a becsukódó ajtó mögött. Arcomat néhány könny szeli át, ám amikor meghallom, Takao kiáltását a liftből keserűen elmosolyodom…

–        Midorimaa!!! Nee….- hallom tompán a sírós hangját, mire én sarkon fordulva sétálok le ráérősen a lépcső felé. 

Leérek a kocsihoz, és tekintettem az ő ablakára téved. Légy boldog nélkülem is… Taka-chan… Szeress úgy mást, mint én téged. Talán találkozunk… három év múlva

…

Ezekkel a gondolatokkal hagytam el Yokohamát, és a szerelmemet… ~