Egy égi ajándék II.

~ 3 és fél év múlva… ~

 
Kezemben a toll és csak a sercegést hallani. Éppen a papír munkát körmölöm. Egyszer csak ki esik a kezemből a toll. Túl zaklatott vagyok. Eltelt több mint három év és... én már el is kezdtem az orvosi pályámat. A készen állok saját irodámban, hogy ha valami súlyos esett jöne. Rég volt már, hogy otthon ettem, hogy haza látogattam. Bosszantó.
A merengésemből léptek zaját hallom közeledni.

-         Midorima-sensei! Tessék jönni de gyorsan! – vágja ki az ajtómat Hiroto, és tekintette rémültet, tükröz. Föl pattanok a székből, lehajítva az asztalra sok papír munkát. Rohanok utána, kikerülve több beteget is. Meglátom a folyosó végén Rin-chant, ahogy felénk fut.

-         Midorima-sensei a beteg súlyos tüdőbaja van, és vért öklendez. Megkaptuk róla a fontos adatokat, amik a következők… - föl sorolja, majd agyam elkezd kattogni, végül kiadom az utasításokat.

-         Látni szeretném a saját szememmel. – mondom, mire oda vezetnek a kórteremhez. Amint belépek, felmérem a helyzetet, mire a nővérkék meg az ápolók tesznek-vesznek körülöttem. Megvizsgálom, és máris szólok az egyik embernek, hogy készítsék elő a műtőt. Ez kemény menet lesz. Ahogy mennék be a műtős cuccért Kai-senpai áll az utamba.
Valahogy nem bírom ezt a fazont. Olyan sunyi képe van akár egy rókának. És állandóan settenkedik valamiben. Tudom. Mert ahol ő ott van, rögtön a baj is jön. Csak egy kérdésen vagyok fönn akadva. Miért lett ez az egyén orvos?

-         Shintaro-kun! – utálom… utálom, amikor így hív. – Takano-san hivat az irodájába. Most.

-         Sajnos most nem…

-         Shintaro-kun. Ideje lesz menned, mert még Takano-san mérges lesz. Addig majd én átveszem a helyedet.  – hangja ellentmondást nem tűrő. – Most – villantja ki szemeit, amit ritkán tesz, hisz mondom, állandóan sunyi róka pofája van rajta. Mérgesen nézek rá, majd mondom Hiroto-nak, hogy most el kell mennem, nem sokára jövök.


Három éve már le is tettem a gyakorlatomat, és hivatalosan is orvos lettem. Mikor már letettem a második évemet is, már akkor munkába akartak állítani, és odaadni a diplomámat, de mivel még úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészült, végig güriztem a maradék egy évet is. Nem bántam, meg, mert most már rögtön munkába is állítottak így stabil fizetést kapok, és megfelelő ellátásban részesíthetem a betegeket. A sebész mellett, még megkaptam a gyerekorvos szakképzést is – amit ugyan úgy sikeresen elvégeztem -, és még inkább halmozta a sikereimet. Egész idő alatt Takano-san alatt tanultam. Az egyik legkedvesebb ember az életemben. Egy hatvanas éveiben járó, becsületes, és okos orvost ismerhetem el mesteremként.
Ahogy az irodája ajtajához érek, kicsit tétovázok. Eddig sosem volt baj a munkámmal, remélem, hogy nem a múltkoriért akar megfedni. Az az egész is Kai-senpai hibája volt! Direkt el akar innen űzni, a patkánya…
Belépve az ablaknál ácsorgó Takano-san veszem észre.

-         Hivatott, uram. – szólalok meg elsőként.

-         Örülök, hogy ide tudtál jönni, Midorima-kun – nem tudok nem elmosolyodni, ha az öreggel beszélek.

-         Önre mindig tudok időt szakítani.  – válaszolom mosolyogva. Habár jelen helyzetben nem igaz.

-         Ennek örülök. – felém fordulva kiszélesedik apró mosolya. – Remélem annak a hírnek is örülni, fogsz, amit majd most mondok neked.

-         Mégis milyen hírt? – kérdezem enyhén meglepődve. Mivel a munkával kapcsolatos dolgokat itt helyben kaptam meg, ez kizárólag munkán kívüli lehet.

-         Mivel te igazából yokohamai vagy, ami igen csak messze van innen, gondoltam hiányzik a családod. Nem igaz?

-         De… hiányoznak. Miért kérdi uram? – kérdezem kissé összezavarodva.

-         Bocsáss meg a kissé személyes kérdésemért de… Neked van szerelmed, Midorima-kun? – kicsit megfagyok, de aztán csalódott sóhajt ejtek, és számba is ilyen fajta íz gyűlik. Senkinek se mutattam meg eddig az igazi énemet; Takaot, a családomat, és Takano-sant kivéve. Eltelt már több mint három év… Biztos már elfelejtett, és boldogan él valakivel, aki… aki nem én vagyok. – A reakcióból ítélve, úgy hiszem, hogy van. Gondolom, ő hiányzik neked a legjobban.

-         Bocsásson meg, Takano-san, de...

-         Amiért igazából hivattalak. – emeli fel a hangját, szavamba vágva, és az ellentmondást nem tűrő. Befogom a számat, mire folytatja – azaz, hogy áthelyezlek egy másik kórházba. 

-         De… miért… uram, én… - dadogok össze-vissza az elfojtott csalódottságtól

-         Félre ne érts fiam, semmi bajom a munkáddal. – emeli fel kezét ismét csendre intve. – De. Mivel én olyan voltam, mint te, hogy elmentem messzire a szereteimtpl és minden boldogságot elveszítettem az életemben, nem akarom, hogy te is így végezd. Nem szeretném, hogy egy ilyen fess fiatalember, aki tehetségseb, mint az itteni bagázs együtt véve, olyan fanyar sorsra jusson, mint jó magam. Midorima… te tehetséges vagy előtted áll az élet. Ne hagyd el veszni a boldogságot! Azt szeretném, hogy egy ilyen orvos boldog legyen. Ezért – mondja, és előhúzz a fiókból egy papírt – kértem az áthelyezésedet. A yokohamai kórházban stabil helyed lenne, ha elfogadnád. Remek fizetés, és ott van a boldogságod. Na? Elfogadod, az ajánlatott? – kérdezi, mire én már egy ideje meg sem birok szólalni. A szám is egy kicsikét kinyílt a meglepődöttségtől.

-         Hát uram, nem is tudom, mit mondjak… - mondom kissé zavartan. Van esély, hogy haza menjek? Akarok is, meg nem is. Szeretném látni a családomat, de félek. Félek, hogy ha visszamennék Takaot valaki mással, látnám. Igazából saját magamtól félek. De… Elfogadom, és visszamegyek. Nem leszek gyáva, vissza fogok menni anyához, apához és Akanéhez. Igen, döntöttem.

-         Na?

-         Elfogadom. Mikor indulhatok? – válaszolom komolyan

-         Hőő, hátrébb az agarakkal! Még bírd ki hétvégig. Aztán haza mehetsz, és kezdheted is a munkádat. – mondj, majd int, hogy távozhatok. Illendően elköszönve indulok vissza a kórteremhez. Érdekes lesz ez a három nap…

*~*

Egyre idegesebbé és feszülté válok. Már itthon vagyok Yokohamában, de mégis ok nélkül kocsikázok a városban. Megszorítva a kormányt, majd idegesen kanyarodok le balra, a kórház felé véve az irányt. Probléma nélkül leparkolok, majd bemegyek a nagy fehér épületbe. Ahogy belépek, megérzem a gyógyszer kellemes illatát, ami általában itt és a rendelőkben van jelen. A recepciós asztalhoz lépve mutatkozom be a kissé pironkodó nővérnek.

-         Jó napot. Midorima Shintaro vagyok a kyotoi Senku Yang kórházból. Áthelyezést kaptam ide. Meg tudná mondani, hol tudom ezeket érvényesíteni? – hallatszik mély baritonom, mire a leányzó még pirosabb lesz, majd dadogva válaszol.

-         E-egyenesen menjen végig ezen a folyosón, m-majd balra kanyarodjon le. O-ott már könnyű lesz megtalálni az igazgatót. – mondja szemét lesütve.

-         Arigatou. – válaszolom somolyogva, majd elindulok.
Belépve az irodába kedves arc fogadd, majd leintézve a papír munkát, szállok vissza az autóba.

Beindítva a motort eszembe jut a húgom. Igazán meglátogathatnám. Tudom is hova megyek.
Rátaposok a gázra, és pár perc múlva ott is vagyok. Ehh.. kissé pofátlan dolog lesz ide tolni a képemet, azok után, hogy vele egyszer sem beszéltem.

Amint látom, vége az utolsó órának, is de nem látom őt sehol. Jellemző. Már megint biztos valamit segédkezz a tanároknak. Ki szállva a kocsiból, kissé feszélyezve indulok az iskola kapuja felé. Érzem a diákok tekintetét magamon, ahogy az osztály felé lépkedek. Bekopog, majd kinyitom az ajtót és… és Akane, a barátnője Nao ,és a tanárnő felém kapják a fejüket.

-         Sumisasen! – hajolok meg, majd visszavágva magam egyenesbe, látom, hogy Akanénak tátva maradt a szája.

-         Nii-san… – mondja, és oda rohan hozzám. Szorosan átölel, mire én elmosolyodom.

-         Szia, Akane. Hogy vagy? – kérdezem, de mire föl elemi a fejét, látom, hogy kicsit sír.

-         Úgy hiányoztál nii-saan!!! – mondja, és szorosabban ölel át. – Miért nem hívtál?

-         Tudod…nem igazán volt időm a munka mellett. De most már itt fogok dolgozni. Szóval… ha végeztél, beülhetnénk valahova – mosolyodok el, mire totálisan lefagy, majd kisvártatva megszólal.

-         Te vagy az, nii-san? - ajkai pimasz mosolyra húzódnak - Hű, sokat változtál, Mido-chan, amióta nem láttalak. – arcomat átveszi a gyilkos arckifejezés.

-         Mondd még egyszer, és olyan sorsban részesítelek, mint Julisu Caesar-t még annak idején, de még annyit se tudsz majd kimondani, mint : „Te is bátyám, Midorima?” – mondom rezzenéstelen arccal, mire nem csak ő kezd el nevetni, hanem a tanárnő és Nao is.
Miután kinevették magukat, végül sikerült elindulnunk, és mivel Akane megfűzött, hogy Naot is vigyük el, így hármasban indultunk egy kajáldához.

A lányok vidáman beszélgetnek egymással, én meg elmosolyodom. Örülök, hogy legalább nem volt magányos. Háborgó lelkem végre nyugodt, nem bolygatja semmi. Még.

-         Midorima-san, ön orvos nem igaz?- kérdezi Nao hirtelen. Csak bólintok, mire a kérdezgetést a húgom folytatja.

-         És milyen orvos? Soha nem hívtál így nem is tudtam, hogy miért is ment el a bátyám – látom a visszapillantó tükörben, hogy ajkait lebiggyeszti. Csak sóhajtok egyet, majd válaszolok.

-         Sebész, és gyermekorvos vagyok. – mondom, mire kapok egy „wáó” –zást.

-         De jó!- kacagnak fel egyszerre, majd megakad a szemük, egy kávézón. – Nii-san, parkolj le, ide megyünk! – kapom a parancsot, majd bólintva leparkírozok. Szinte kireppenek az autóból megrohamozva a kis épületet. Csak mosolyogva lépkedek utánuk, és szemügyre veszem a kávézót.
Régen is hasonló helyre jártam vele… Miért…miért nem vagyok képes elfelejteni őt? Olyan régen láttam már, biztos még mindig gyönyörű. Vagy talán szebb. Annyira látni akarom, hogy az nem igaz. De mégis fájó belegondolni abba, hogy már más oldalán sétál. Baromira bosszantó. A ma reggeli Oha-Asa is kicsit furcsát jósolt. Váratlan találkozásod lesz, de egyben kellemes is. Élvezd ki minden pillanatát! Igaz, hogy a Rák a harmadik helyen áll, viszont a Skorpió az ötödiken. Kicsit feszélyezz ez, de úgy hiszem, hogy semmi nagyobb gondom nem adódhat.

-         Nii-san! Siess, különben kifosztunk! – Akane hangja ébreszt föl az elmélkedésből.

-         Megyek! – válaszolom, és már ott is vagyok se perc alatt.
Kellemes légkör fogadd, amint belépünk. A pincérek sürögnek-forognak, a vendégek vígan beszélgetnek. Igen… Ugyan ez volt még régen is. Már csak az idióta vigyora és képe hiányzik ide. És a pajkosan csillogó viharkék szempár…
A lányok a kávézó hátsó részébe foglalnak helyett. Lassan oda érek hozzájuk, mire ők már boldogan nevetgélnek.

-         Nee,nee nii-san! Te fizetsz nekünk nem igaz? – kérdezi sunyi mosollyal Akane. Én csak felhúzom a szemöldököm, és lehunyva szemeimet válaszolok.

-         Én érkeztem haza, nem neked kéne meghívnod a barátnődet és engem? Elvégre én csak azt mondtam, hogy elviszlek kajálni Azt egy szóval se említettem, hogy én fogok fizetni.- mondom szemrebbenés nélkül, mire ő eltátja a száját, és kicsit megrémül, de aztán elkezd vigyorogni. Rossz előérzetem van… Ne is gondoltam rosszul, mert egyenesen a nyakamba ugrik és előadja a hattyú halálát… Igen , kétségtelen, csak nekem van ilyen testvérem.

-         Most mond meg Nao… Mondd, kinek van a legszörnyűbb bátyja, ha nem nekem? Melyik könyörtelen seggfej az, aki egy ilyen gyámoltalan gyermeket magára hagy, és azt várja tőle, hogy fizessen? Nii-san nem is vagy úriember, csak egy férfi, aki nem törődik velem… Miért sors, miért büntetsz ilyen testvérrel, mond miéért?! – kiáltja el magát, mire én ledermedek. Ez… lenne… a húgom…? Több vendég is felénk fordul, sőt még konyhás néni ki is szól, hogy fejezzük be.

-         Hé, ti ott! Nem egy cirkuszban vagytok, fejezzétek meg a hangoskodást! – mondja, de az előttünk nem messze levő pincérnőnek rémület fut át az arcán.

-         Taka-chan! Vigyázz! – mondja, mire én oda kapom a tekintettemet… Az a bizonyos személy nem látszik ki a sok cucc mögül, és éppen egy csomó „vigyázz törékeny!” feliratú dobozok felé tart. Passz, hogy ki a fickó – legyen az lány, vagy fiú -, de szerencsétlen olyan béna, hogy föl bukik, és egyenesen magár borítaná az összes cuccot... De. Ekkor. Megláttam. Az. Arcát.

”Fogalmam sincs mikor, vagy hogyan kezdődött. De újra szerelmes lettem…

Nem tudom, mikor vagy hogy kerültem oda… de már ott állva mellette rántottam karjánál fogva magam elé. A sok dobozz és egyéb nehezék egyenesen a hátamnak ütődött, míg a kis védencem széles mellkasomhoz szorítva feszült meg karjaim közt. Sikeresen a fejbe ütött az egyik doboz, így már elvesztve az egyen súlyomat, előre estünk. Mikor már végre ránk borult az egész fal,- mivel szerintem az is ránk dőlt – egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Mi a fenét csinálok? De még mielőtt válaszolhattam volna magamnak, alattam elkezdett mocorogni a kis áldozat. Kicsit helyett küzdve magunknak, alkaromra támaszkodtam, így ő is kapott elég levegőt ahhoz, hogy legalább beszélni tudjon.

-         A fenébe már, kölyök. Nem lehetsz ilyen szerencsétlen! Mondd, minek viszel annyit, ha nem bírod el? Igazán bosszantó vagy. – mondom mély hangomon, mire az alattam fekvő megfeszül, majd elernyed.

-         S-sumisasen uram… ígérem, nem fogom többet ezt tenni. És köszönöm hogy megmentett! – mondja, mire én végre lenézek rá, de ő ugyanakkor föl nézz, és…

…ugyanabba a személybe.”
Még a levegő is bennem rekedt. Ő sem festett másképp… Kikerekedet szemekkel tekintett rám, és én is csak ugyan így.

-         Ta-takao? – kérdeztem, mire az ő szemébe könny gyűlt, és arca hihetetlen gyorsan borult vörösbe.

-         Sh-shin-chan…- mondja és átkarolja a nyakamat. Én totálisan lefagyva ölelem át egyik karommal, és csitítgatom őt. El se hiszem, hogy itt és most… Hangosan fölzokog, majd arcát nyakamba temeti. – Shi-shin-chan… Úgy hiányoztál… Köszönöm… köszönöm Midorima- hallom meg suttogó hangját, majd hirtelen csókot lehel a számra. Én még gondolkodni is alig birok, nem hogy reagálni! Elhajolva tőlem nézz szégyenlősen a szemembe. Szemeimbe is könny szökik, majd önkívületi állapotban csókolom meg. – Takao… - suttogom az ajkai közé, de mielőtt ismét megcsókolhatnám, a hátamról elkezdenek eltűnni a dobozok.  Végre rájövök, hogy hol vagyok, és ez nem egy álom, hihetetlen gyorsan ülök föl, lelökve magamról a dobozok tömkelegét. Ahogy ismét friss levegőt szívhatok, meg látom Akane aggódó pillantását,

-         Nii-san! Jól vagy? – kérdezi, de én meg se várva a választ föl kellek.

Nem… nem tudom elhinni, hogy itt van, és az előbb lekaptam… Az a régi lelki békém, amit kiharcoltam… összetört! De… Hátra pillantok és… és ismét elakad a lélegzetem. Alakja karcsú, feneke formás, lábai hosszúak, akár egy modellnek. Haja ugyan olyan fekete, de hosszabb és a nyaka, szája csókolni való. Ahogy tekintettemet feljebb vezetem az arcán, érzem, hogy szívem is megáll… Gyönyörű…

Ekkor ismét végig fut az érzés rajtam. Mint mikor régen megláttam a délután edzésről haza fel menet. Ugyan azt a szívmelengető érzés hatol el egészen a csontjaimig.
Érzem, hogy a szívemben szétárad a temérdek szeretett, amit elfojtottam az elmúlt három évben. Érezni, csókolni akarom… Azt akarom, hogy az enyém, legyen! Érezni akarom csodás testét, ami még csábosabb, mint három éve. Bele akarok markolni csoda szép kerek fenekébe, és azt akarom, hogy alattam sikoltozzon azt kiabálva, hogy : „méghh..méghhh”.
Kábulatból édes nevetése ébreszt fel, és tudom hogy rákvörös ismét az arcom.

………….
Megint…megint beleszerettem Takaoba…

Egy égi ajándék

 Egy égi ajándék

Fogalmam sincs mikor, vagy hogyan kezdődött. Egyszerűen csak… szerelmes lettem.

”Te lennél Midorima Shintaro, a Teiko híres három pontos dobója?!”

Amikor megláttam, tudtam, hogy nem átlagos. Sőt… Valósággal egy égi ajándék. Ami először megfogott benne, azaz életenergiája volt. Valósággal pörgött, mint akinek végtelen ereje volna. Amikor megfogta a kezemet, és elrángatott a kedvenc helyeire, megmutatta, mit szeret, éltemben először boldog voltam más ember jelenlétében. 

Az elején közönyös voltam vele, de ő kitartó volt, csak azért, hogy a barátja legyek. Én meg nem vettem észre, és szép lassan beleszerettem. Az edzéseken valósággal meglepett, hogy ekkora ereje van, és az is, hogy magának tudhatja a „Sólyomszem”-et. Kivételes képességei voltak, mégse volt túlzottan népszerű. Én mégis egy csillagnak, egy ajándéknak tekintettem. 

De ezt nem kötöttem senki orrára.

Viszont ez nem csak ilyen fajta érzelmekkel járt, hanem negatívakkal is. Népszerű nem volt, de ha összefutott egy lánnyal el tudta bűvölni. Ezek miatt volt, hogy valósággal végig szenvedtem a Shutoku-ban eltöltött három évet. Azért, mert mélységesen beleszerettem. Az elején furcsának találtam, hogy egy fiút szeretek, de aztán megértettem. Kedves voltam vele, a tenyeremen akartam hordozni. 

”Te vagy a legjobb barátom, Shin-chan!”

Elkezdett becézgetni, és hiába szóltam rá, hogy hagyja abba, nem hallgatott rám. Egészen megkedveltem ezt a megszólítását. Ilyenkor különlegesnek éreztem magam, mert csak engem illetet ilyen névvel. Gyermeteg lesz, amit most mondok, de azt akartam, hogy ő legyen a feleségem. Meg akartam kérni a kezét. És szeretni egy életen át…

*~*

A nappaliban éppen megkötöm a nyakkendőmet, és a bőröndök felé fordulok. Itt hagyom Yokohamát. Kaptam egy ajánlást a prof-tól, miszerint három gyakorlati évemet Kyotoban végezhetem. Egy olyan kezdőnek, aki az orvostudományt választotta mesterségének maga a valóra vált álom. Ugyanis Kyoto a legfejlettebb orvosi szolgáltatásokat nyújtja az országban. Remek lehetőség számomra, mégse repdesek az örömtől.

Anyám aggódó tekintetével találom magam szembe, amikor oldalra nézzek.

–        Midorima, kicsim, komolyan gondolod ezt az egészet? – kihallom az aggódást a hangjából. Anyák… Felé fordulok, és kezemet vállára teszem.

–        Anya teljes mértékben komolyan gondoltam, hogy a gyakorlati munkát Kyoto-ban fogom folytatni. Orvos akarok lenni, és ott minden lehetőség adott rá. Kérlek, értsd meg! – mondom már-már könyörgően, mire nagy nehezen, de rá bólint.

–        Takao-val már közölted? – agyam kattog, szívem őrülten ver, gyomromban a pillangók táncra perdülnek.

–        Még nem… majd most akarom. – nyögöm ki rekedtesen.

–        Mido-chan… Szerinted hogy fogja fogadni? – ha belegondolok, ki fog akadni… Elvégre, nincs közel ide Kyoto…

–        Az legyen az én gondom. Most megyek. Puszilom Akanét és apát. – köszönök el és kihordom a bőröndöket a kocsihoz. 

Beledobom a puttonyba a bőröndöket és elindulok. Nem sokára oda érek és leparkolok a ház előtt. Fölnézek a tömbházas épületre, és kicsit elfog az izgalom. 

Kiszállok, öltönyömet a kocsiban hagyva indulok a bejárat felé. Beszállok a liftbe és elindulok föl felé. 

Minden egyes emelettel feszültebb, izgatottabb leszek. Most elmondom neki… megmondom neki, hogy szerettem! 

Kiszállok a liftből, mire a szívem zakatol. A lábam, mintha ólomból lenne. Megállok a szoba ajtajánál, és felnézek:

”Takao Kazunari”

Kopogok, mire bentről nagy zaj hallatszódik ki.

–        Azonnal megyek! – hallom Takao tompa hangját. Léptek zaját egyre jobban hallom, majd hirtelen kivágódik az ajtó és Takao-val találom szembe magam. – Shin-chan! De jó, hogy itt vagy! Mi szél hozott ide?

–        Öhm..uh…Bemehetnék? – kérdezem, mire hiperaktív barátom berángat az ajtón és leültet a konyhába. 

Most vettem észre, hogy éppen kötényben van. – Mit készítesz?

–        Ebédet magamnak, de ha akarod, készíthetek neked is egy adagot. – válaszolja lelkesen, mire én felállok és mögé lépek. Megérzem az ramen illatát, de sokkal inkább leköt az előttem álló személy. Nem áll le a kavargatással, valószínűleg nem vett észre, vagy nem zavarja. Hátulról átölelem, és fejemet vállára hajtom. Mélyen beszívom az illatát, hisz sokáig nem fogom látni. – Hoi, Midorima… baj van?

–        Szeretnék veled beszélni valamiről… - Felemelem a fejemet, és felé fordítom. Szinte pár centi válassza el arcunkat, már-már érzem a leheletét az arcomon. Arca enyhe zavart tükrözz a közelségtől. Tekintetét keresem, majd amikor találkozik a szemem viharkék színű szemével, szívem hatalmasat dobban. Meg akarom csókolni…- A tanulmányaimat Kyotoban fogom folytatni… Elhagyom Yokohamát. – közlöm vele szemrebbenés nélkül. Az ő arcán először döbbenet fut át, majd értetlenkedés, végül harag. Kibontakozik ölelésemből, s végül velem szembe áll.

–        Nem tudtál volna hamarabb szólni?! – tisztán érezni a szemrehányást a hangjából. Elfordul tőlem és tekintetét az asztalra, szegezi - Mikor mész? – kérdezi kicsit lenyugodva. Tudom, hogy ő szerelmeként engem sose fogadna el. Ismerem már annyira, hogy elutasítana. Ez az egyetlen megoldás.

Szemeimet lehunyom, és kezeimet keresztbe teszem.

–        Még ma. Azért jöttem hozzád, mert el akartam köszöni. – felnézek rá, de ő csak a fejét lehajtva áll előttem.

–        Mikor jössz vissza? – kérdése meglep, de válaszolok.

–        Valószínűleg három év múlva. Addig tart a gyakorlatom.

–        Ezt akartad közölni? Ezért jöttél? – kérdezi flegmán fejét még mindig lehajtva. Én kissé dühös leszek, de megnyugszom, amint eszembe jut a másik dolog. Sokkal inkább csalódott leszek.

–        Nem csak ezért jöttem… Be akarok neked vallani valamit. – halkan mondom ki a szavakat. Közelebb lépek hozzá, s kezeimet a vállára teszem. Föl nézz, s szemei mérgesen néznek rám, ugyanakkor kérdőn is. Meg kell tennem… ki kell mondanom!

–        Takao… mennyire érzed… milyen közel állunk egymáshoz? – kérdezem, miközben arcát fürkészem.

–        Hát… elmondhatjuk egymásról, hogy közeli barátok vagyunk… miért? – olyan kis butus… de… szeretem.

–        Én… igazából… szeretlek! – mondom ki nehezen, miközben elfordítom a tekintetemet. Kezemet elveszem válláról, és oldalra nézve várom a reakcióját. De… mi után nem reagál, rá nézzek, és eléggé értelmetlen fejet vág. Ugye… ugye felfogta azt, amit az előbb mondtam? – Takao?

–        Ez miért is volt titok? Én is szeretlek, mint havert. Komolyan ezt akartad közölni velem? – kérdezi, mire én lefagyok. Szinte érzem, ahogy pofán vágnak a mondatai. Néha… néha a hülyeségei túlszárnyalnak mindent… Érzem, hogy ideges leszek, az elfojtott érzelmektől, dühtől. Nyugodt személyiség vagyok, és kevés dolog van, ami fölhúzz. És ezekbe bele tartoznak ezek is. A tudatlansága. Nem bírom. Nem bírom tovább. Élesen a szemébe nézzek, mire ő hátrál egyet.

–        Nem úgy értettem, ahogy te azt gondolod. – válaszolom, majd sarkon fordulva indulok az ajtóhoz. Nem akarom leordítani a fejét, letámadni meg végképp. Türtőztetnem kell magamat. – Mennem kell…

–        Várj… hogy értetted akkor azt… amit mondtál? – fogja meg a kezemet. Vállam fölött hátra nézzek, és elszáll minden felgyülemlett dühöm, rosszindulatom. Sokkal rosszabb veszi át a helyét. A keserűség. Szinte érzem, hogy a szívem összeszorul, ha csak arra gondolok, hogy nem lehet az enyém. És soha nem is lesz. Mert pár év múlva, amikor már visszatérek, valószínűleg lesz egy szép felesége, és legalább egy gyermeke. És én… a háttérben, mint a legjobb barát támogatom őt. És ahogy nem vettem észre, hogy szép lassan beleszerettem, azt se fogom észre venni, hogy végleg összetörök. Akkor már nem marad belőlem majd semmi emberi, semmi. Csak egy sikeres orvos leszek, akinek a magány lesz a társa. Ez leszek én. 

Arcom komor lesz a keserűségtől, és érzem, hogy a sósfolyadék végig szántja az arcomat. Hajamtól nem lehet látni szemeimet, de nem fordulok felé.

–        Szeretlek. Szerelemes vagyok beléd. Szeretlek már öt éve…

–        Mi? – hallom a megrökönyödést a hangján. Úgy van, vess meg, undorodj tőlem. Vegyél semmibe, okozz még több sebet, hisz úgy sem csináltál még eleget. Felé fordulok, és karját megragadva magamhoz rántom.

–        Jól hallottad! Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, csókolni akarlak, és érezni akarlak úgy, mint még soha senkit! – szeme elkerekedik a döbbenettől, de nem állok meg az áradatomban. – Annyi keserűséget éltem már át… Hogy nem bírom tovább Takao! Ha melletted maradok, úgy érzem, hogy megőrülök, amiért nem érhetek hozzád. Megveszek csupán egy egyszerű baráti ölelésért… Tudod, hányszor fogtam vissza magam, hogy ne teperjelek le helyben? Hányszor volt lehetőségem, hogy erőszakosan megcsókoljalak, vagy esetleg magamévá tegyelek?! Rengeteg alkalom volt rá, de még sem tettem! Azért volt, mert tiszta szívemből szeretlek! Annyit ábrándoztam már arról, hogy az enyém vagy… - itt már elengedem, és megigazítom a nyakkendőmet, majd ismét elővéve a halál komoly arckifejezésemet, rá nézzek. – És az jobban fájt, hogy nem kaphattalak meg.

–        Midorima… te… - alig bír megszólalni, de nem bírom tovább. Sőt, ennyi ki is jár nekem.

–        Gomenasai, Takao… De nem bírom tovább – ejtem ki a szavakat, és megcsókolom. Istenem… ezek az ajkak… mézédesek. De jó is lenne minden nap érezni ezt a csodálatos ízt. Lassan csókolom, nem durván, gyengéden. Viszont egy pillanatban visszacsókol. Szemeim kipattannak, mire ő még egyszer megcsókol. Kezeit nyakam köré fonja, ezzel elmélyítve a csókot. Nyelve utat tör, mire én nyögök egyet.

Mi történik? Álmodok? Komolyan ő csókol engem, ilyen hevesen? Neki dőlök az ajtónak, és kezeimmel elkezdem markolászni a fenekét. Fogdosom, kezeim bebarangolják az egész testét. Elszakadok tőle, és lihegve nézem kába arcát.

–        Midorima… - fejét ráhajtja a mellkasomra, majd ott pihegve folyatja – Sajnálom… De… én nem tudom viszonozni ezt az érzést… - kínzó érzés szúr hirtelen a szívembe… - Olyan vagy, mintha csak a testvérem lennél… sajnálom – mondja a mellkasomba, és már kezdem megérteni azt, hogy az előbb miért csókolt vissza. Ajándék. Egy ajándék tőle, nekem. A legszebb és a legkeserűbb is.

Kezdem megszokni ezt a keserédes szerelemet. Nehéz lehetet az előbb átkarolnia és viszonoznia a csókomat. Ráadásul, ahogy fogdostam… hogy milyen idióta vagyok.

–        Iie. Én sajnálom. Gomen, Takao. Én erőltettem rád. – eltolom magamtól, majd végig simítok az arcán. Szeretem, mindennél jobban.

–        Nem akarom, hogy elmenj messzire. Most még nem tudom viszonozni ezeket az érzelmeket, de talán idővel… talán idővel sikerülne – könyörgő szemekkel néz rám, és megmarkolja az ingemet. – Kérlek, Shin-chan ne hagyj el… - a sóskönnyek elerednek neki, s mint a záporeső, úgy hullnak rendezetten egymás után az arcán.

–        Nem maradhatok…

–        Miért ne maradhatnál mellettem?!

–        Nem akarlak bántani…

–        Tudom, hogy nem bántanál!

–        Már nem bírom úgy ezt az önkontrolt, mint öt éve! – elhallgat, majd kérdőn nézz rám. – Igen is tudnálak bántani, és ezért akarok tőled távol maradni! És ne beszélj olyan hülyeségeket, mint hogy tudnád viszonozni az érzelmeimet, mert úgyse menne! – rázúdítottam mindent, ami fájó volt a lelkemnek. – Ne mondj olyat a másiknak, amit úgyse teszel meg… Mert igazán bosszantó! – megfordulok és kivágom az ajtót.

Nem így akartam… nem így akartam elbúcsúzni tőle… Békében akartam tőle távozni örökre!

A lift ajtaja már nyílik, amikor meghallom, hogy valaki utánam, kiabál. Hátra fordulok, mire belém jön valaki, és azzal, a lendülettel bevágódok a liftbe. Szerencse, hogy nincs benne senki. Nagy nehezen összeszedem magam, majd az egyén felé fordulok.

–        Hoi! Normális vagy?! Minek jössz be… - pofonnal folytja belém a szót. Mi? Felé fordítom a tekintetemet és Takaot látom kisírt szemekkel.

–        Hogy te milyen érzéketlen bunkó vagy! És önző is! Miért nem veszed észre mások érzéseit is? Miért csak saját magaddal foglalkozol? Ha fontos vagyok neked az én érzéseimet, miért veszed semmibe? – kiabálja mire én neki nyomom a lift ajtónak – ami már bezárult– és az arcába hajolok.

–        Soha nem vetem az érzéseidet semmibe. Mindig azok voltak a legfontosabbak számomra, és te magad.

–        He…?

–        Takao… Kérhetnék tőled valamit?

–        M-mi lenne az?

–        Felejts el engem, és légy boldog! – mondom neki, majd megnyomva liftet, ami hirtelen kinyitódik, fogom magam és kiszállok. Takaot visszalököm a liftbe és megnyomva a legfelsőbb szintet, nézzem őt. – Engem felejts el, és szeress valaki mást… Legyen normális életed nélkülem… - mondom még halkan neki és már csak a rémült tekintetét, nézzem a becsukódó ajtó mögött. Arcomat néhány könny szeli át, ám amikor meghallom, Takao kiáltását a liftből keserűen elmosolyodom…

–        Midorimaa!!! Nee….- hallom tompán a sírós hangját, mire én sarkon fordulva sétálok le ráérősen a lépcső felé. 

Leérek a kocsihoz, és tekintettem az ő ablakára téved. Légy boldog nélkülem is… Taka-chan… Szeress úgy mást, mint én téged. Talán találkozunk… három év múlva

…

Ezekkel a gondolatokkal hagytam el Yokohamát, és a szerelmemet… ~

Hali! :) 

Ezen az oldalon a saját történeteimet írom, remélem majd tetszik valakinek, ha ide talál x)

Japán jellegű, yaoi írások, novellák, esetleg kis szösszenetek lesznek itt jelen x3.S mint mondtam, saját írású :))

 Ha érdekel az ilyesmi akkor olvasd el! :))