Ez a mi idióta szerelmünk, bakayaro!

Csodás, nyári idő volt Tokyoban. A madarak csiripeltek, a cicák játszottak egymással, és a nap hét ágra sütött. Remek júniusi nap volt, ugyanakkor a hőmérséklet is az évszakhoz méltóan magas volt. Ám egy bokorban egy fiú leledzett. Senki se tudta miért van ott, a járó kellők nem értettek semmit. Viszont a fiú nem akárki volt. Az ajzat miatt nem láthatták, kivel van dolguk. A srác távcsővel nézelődött a kerítés másik oldalán lévő iskolaudvarra. Ajkát megnyalta, ahogy a keresett személyt megtalálta, azonban meg is rázta a fejét. Nem lehet óvatlan, és nem lehet perverz. Ő csak… elég nagy igényekkel bíró fiatalember. S hiába fájt a foga az éppen udvaron futó egyénre, nem mehetett oda hozzá, hogy egyszerűen leteperje. Nem bizony, hisz ez hatalmas „botrány” lett volna. Így csak jó fiú módjára figyelte őt, lesve, hátha lesz olyan alkalom, amikor lemehet hozzá, és beszélgethet vele.
Minden vágya ő volt. Mindent megadott neki, hogy ha az illető nem is tudta ezt. Szerelmes lett belé, és noha erősen tagadta ezt, mérhetetlen vágyat érzett iránta, hogy átölelje, és hogy csókokkal érintse. Közel volt mégis távol. Védelmezni akarta, vele együtt kelni és feküdni. Meg akarta szeretetét osztani vele, de ezt persze soha nem jelentené ki, hisz szerinte ez olyan „nyálas”.
Amikor vele volt, boldogságot érzett. Nem tudta kiverni a fejéből őt, még álmaiba is kísérte őt. S, ó, azok az álmok! Azok a vágyálmok! Mindig lihegve ébredt fel, meztelenül saját ágyában, takarója belső felére ragadt fehér anyaggal. Számtalanszor elképzelte már kettőjüket. Ahogy huncutul követ el csínyeket, és ő pironkodva megfedi. Szörnyen édes volt, mikor elpirult. Ezért is imádta zavarba hozni. Nyilvánosan nem próbálkozott, hisz félre érthették volna. Olykor elgondolkozott azon, hogy miért szeretett bele. Hogy miért szerethet, egy ilyen egyént. Aki olyan, akár egy angyal. Semmi logikája nem volt ennek a szerelemnek, mégis tökéletes volt számára. Egy elérhetetlen drágakő. Egy gyönyörű vörös rubint. Aki akár olyan, mint egy angyal. Igen, el kellett ismernie, legalább saját magának. Őrülten szerelmes volt belé. Mint még soha senkibe.

Tekintette követte őt, mindenfelé. Akarta. Még mennyire. Ajkába harapott ezzel is próbálva elfojtani kéjes gondolatait. Még az ő Mai-chanja se gyakorolt rá ilyen hatást. Lerakta a távcsövet, és bele túrt a hajába. Nem fog olyan könnyen menni, ahogy ő gondolja. Nehezebb lesz, mint csukott szemmel kosárra dobni. Föltápászkodott a földről, majd leporolta magát, és állt is volna tovább, hogyha nem ütközik valakibe. Lenézett és… egy igen gyilkos aurájú, világoskék hajú fiú állt előtte.
- Te-tetsu…? – kérdezte a sötétbőrű, miközben kiverte a víz. A fiú ritka pillanataiban dühös, ám amikor igen… Aomine szerint fusson ki merre lát. Szíve is erre ösztönözte, főleg, amikor Kuroko a pólójánál fogta meg. Kék szemei gyilkosan villantak, amire Aomine nyelt egyet.
- Aomine-kun, úgy rémlik megegyeztünk valamiben… - hallotta Kuroko mérges hangját az ász, s mérgesen ciceget egyet.
- Igen, de nem tilthatod meg tőlem! – háborodott fel. Joga van látni őt!
- Hm… valóban. De ne egy perverz módjára kukkold őt kérlek. – engedte el a magasabbat. Kuroko igen jó kapcsolatban volt Kagamival, sőt már egy bizonyos részének tekintette.
- Hogy bírja ki melletted Kise… sajnálom őt… - motyogta csak magának, ám ezt a kisebb meghallotta, s ismét pólójánál fogta.
- Mit mondtál? – a kezeivel nem lehetett fenyegetőbb, ezért érzelmektől mentes arcát „öltöztette fel”.
- Semmit, semmit. – rázta a kezeit. A kisebb ismételten elengedte, majd nagyot szusszant.
- Bosszantó vagy. – mondta, amire Aomine elhúzta a száját. Mintha ő számára nem lenne az. Ki jött Tetsuval, de a Kagami felé mutatott „imádata” bosszantotta. Hálát adott Kisének azért, amiért létezik, mert ha ő nem lett volna, akkor az egyik rossz előérzete beigazolódott volna. Miszerint Kuroko összejön az ő drágakőnek tartott Kagamijával.  Kagami tudott Kiséről és Kurokoról, el is fogadta. Ezzel a tettével Kuroko még inkább a szívébe zárta. Ha már nem is élete férfijeként tekintett rá, de az egyik legközelebbi barátjának tartotta, akitől soha sem válik meg. Aominének még több gond, s még több ok, hogy közelebb kerüljön Kagamihoz. Ne tessék eddigi tettei miatt egy töketlen tuskónak gondolni, mint Kuroko! Mint a világos hajúnak, mindenkinek meg van a véleménye, ezért kérem, ne álljanak meg a gyáva nyúlnál, Aomine esetében. Bocsánat, elkanyarodtam, vissza is térek az eseményekhez.
Aomine már tényleg lépet volna le, hogyha nem dermed meg egy édes hangra.
- Kuroko, mit keresel ide kint? – hallatszott Kagami hangja, és Aomine nyelt egyet. Csak nyugalom, ne veszítsük el a fejünket – nyugtatta magát, kevés sikerrel. Arca vörös lett, főleg, mikor Kagami odaért hozzájuk. A vörös a kék hajúra nézett, aki természetesen másfelé pillantott. Ne nézz a szemébe, ne nézz a szemébe! – kántálta magának, ám Kagami a vállára csapott gyengéden, és mosolyogva szólt hozzá.
- Aomine! Csak nem egy-egy ellenezni jöttél? – Kagamira nézett, aki vigyorgott, ám most akadt ki Aominénél egy bizonyos mérő. Kagami túlontúl is angyalnak számított számára, s vörösen fordult el.
- N-nem. Csak erre jártam, mikor Tetsu is. – mondta nem törődöttemen, majd zsebre vágta a kezét.
- Ah, souka… - motyogta még mindig rajta tartva a szemét Aominén, majd Kurokohoz fordult. – Kuroko, téged meg az edző keres, mióta eltűntél. Nehezen vette ugyan észre, de ebben is Kettő segítette ki. – fogta meg a fejét Kagami.
- Kettő? – fordult feléjük Aomine. Nem igazán értette, kiről, esetleg miről is van szó.
- Ah, tényleg, Aomine-kun nem tudja… - tette kezét az arcára Kuroko. – Nigou az én kutyám.
- Kutyád? Neked van kutyád, Tetsu?! – lepődött meg teljesen Aomine.
- Nem gondoltam, hogy ez ilyen meglepő… - vonta fel a szemöldökét a kérdezett, ám Aomine még mindig megszeppenve intett nemet.
- Nem csak… furcsa. – vakarta meg a fejét, amire a vörös idegesen válaszolt.
- Az a szőrgombóc felforgatja az egész életemet, úgyhogy indulás Kuroko. – morogta, újabb meglepetést okozva ezzel Aominének.
- Csak nem félsz a kutyáktól? – somolygott az éppen távozó alakra.
- N-nem, csak…
- Fél. – vágta rá Kuroko, miközben elsétált mellette. Kagami zavartan dadogott Kurokonak tovább, míg Aomine elmosolyodott, és útnak indult. Fél, mi? – gondolta, és magában elkönyvelte, hogy ez szörnyen édes reakció. Főleg tőle.
Nagyot sóhajtva sétált tovább, s gondolataiban már ott járt, hogy mit vesz az esti vacsira, amit ismét egyedül fog eltölteni. Pedig ha tudta volna milyen őrültség járt egy szőke hajú ember buksijában… Tuti elköltözött volna otthonról. Vagy ha nem is, az estét nem otthon töltötte volna.

*****

Olyan este hetet ütött az óra, mikor Daikinál a csengő megszólalt. Hál’ istennek, hisz majd elaludt a fürdőben. Az éles hangra felriadt, majd bosszúsan dörzsölte meg a szemét. Ki a fene mer ilyenkor zargatni? – gondolta, s mikor ki mászott a kádból, még akkor is a csengőn feküdtek. Agya kezdett elpattanni, ezért gyorsan felkapta a kikészített alsónadrágot, majd gyors léptekkel a bejárati ajtóhoz lépett, majd feltépte.
- Nem tudom ki vagy, de garantáltan számíts a halálra! – kiáltotta el magát, hátha a váratlan vendége egy életre eltűzik a házától. Ám amikor jobbra szemügyre vette a „betolakodókat”, már fejét fogta, persze ugyanolyan mérgesen. Kise és Kuroko, meg még valaki csak nem látta tisztán.
- Aominecchi! – szállt le végre a csengőről Kise. Hátra fordult, amire megtámaszkodott az ajtónál Aomine. Csakhogy a nyálát majdnem félre nyelte, amikor Kise újfent megszólalt – Kagamicchi gyere vissza! Látod, nem zavarunk!
- D-de, az előbb… - motyogta zavartan Kagami, amire Aomine visszaballagott a lakásába, hogy magára varázsoljon valami ruhát, mert hirtelen csupasznak érezte magát.
- Gyertek csak be… - szólt az ajtóban lévő egyéneknek. Azok bejöttek, noha Kagami elég kellemetlenül érezte magát. Látszott, hogy Aomine nem igazán örül ennek az egésznek, sőt, ő nem is úgy tervezte, hogy az estét itt tölti. Kiséék látták meg, és rángatták el magukkal. Feszélyezve érezte magát.
Eközben Kise és Kuroko mint valami összenőtt szerelmesek cseverészni kezdtek, ami annyiból állt, hogy Kise folyton csacsogott, amire Kuroko rövid válaszokkal, apró kis gesztusokkal válaszolt. Aomine magára kapott egy pólót, amit még a fürdőben felejtett rohanása közben, s a fejére rakta a törülközőt. Indult volna a nappaliba, hogy rendet varázsoljon, csakhogy a befurakodott népség hamar meg találta az igazán kellemetlen helyet.
- Wáá, ugye ez nem az, amire én gondolok, Aominecchi? – emelt fel egy fehér zsepit valamivel összeragadva. A nappaliban különféle újságok voltak, amik csak kitölthetik egy kamasz fiú elméjét. Kagami noha ő is olvasott, meg látott már hasonlókat, zavarban érezte magát. Nem vallotta be ugyan, de ő azért egy szégyenlős típus volt.
- Az. Csak nem bejövök, Kise?– cukkolta a szőkét, miközben kivette a kezéből a ragacsos papír zsebkendőt, ami igazából a délután kiborított szörp felmosó rongya volt. Túlságosan is szétszórt volt ma, nem is gondolt a rendrakásra.
Ehhez képest hamar rendbe szedte a helyet, megtörölközött, ami közben Kiséék előszedték a magukkal hozott társasjátékokat, különböző dolgokat, ami csak kelhet egy „pizsi partihoz”.
Eközben Aomine elbattyogott a konyhába, majd a hűtőből elővarázsolt hideg narancslevet, és látott is a kiöntéséhez. Az ajtóban Kagami tűnt fel, s segítségére sietett.
- Segíthettek?
- Ha szeretnél – vetette oda foghegyről, habár szíve őrült módjára zakatolt. Érezte, hogy arca ég, és ezúttal hálát adott bőrszínének. Visszatértek az innivalókkal, és Aomine kérdőre is vonta betolakodóit.
- Nos? Miért is vagytok itt?
- Hogy miért? – kérdezte Kise, majd sunyin Kurokora pillantott. – Hát mert mind itt alszunk nálad, Aominecchi!
- MI? – jött az egy válasz két embertől, egyszerre. Aominétől és Kagamitól.
- Igen, mi is itt alszunk! – emelte a két karját az égbe a szőke üstökös. Aomine a fejét fogta. Vagy most ki teszi őket, vagy álmatlan lesz az éjszakája. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Kise átvette a házigazda szerepét.
- Na, akkor én Kurokocchival alszok a vendégszobában, Kagamicchi pedig Aominecchivel.
- HOGY MI VAN? – ismét egy válasz két embertől. Egyszerre. Szintén a vöröske és a kékecske háborodott fel.
- Ugyan, mit akadékoskodtok? Mindketten srácok vagytok ez nem olyan nagy gond. – legyintett Kise. Aomineből már áradt a gyilkos aura. Megöli… Mit képzel?! Bepofátlankodnak, aztán még ő képzeli magát nagynak...
- Azt már nem Kise! Két perced van, hogy elhúzzatok innét! – állt fel idegesen Aomine. A szőke hajú túlontúl nyugodt volt. Elmosolyodott, majd felemelte a kezeit.
- Jó, ne idegeskedj annyit. Árt a szívednek. – ördögien elvigyorodott, aztán látta, hogy Aominét ezzel lenyugtatni nem bírja, így karon ragadta a sötét bőrűt. – Oké, akkor most dumáljunk egyet Aominecchi! Mindjárt jövünk, omaira! – és behúzta a konyhába a kék hajút.

Behúzta a biztonságot nyújtó fal mögé, és a kék felé fordult, ám az hamarabb megelőzte.
- Eszednél vagy Kise?! – kérdezte fojtott hangon. Legszívesebben kiabált volna vele. – Hogy gondoltad egyáltalán, hogy ide jöttök, sőt, felhozod a lakásomra Kagamit?!
- Óh, csak nem te akartad fel hívni? – kötekedett, de miután látta, hogy a kéket majd szétveti az ideg, megveregette a vállát. – Nyugi. Kagamicchit azért hozzam, hogy meglepjelek vele. Egy álmod váll valóra!
- És mit kezdek azzal, hogy ha az éjszaka során merevedésem lesz, és nem tudok aludni?! – ujjai már Kise nyakát fogták közre.
- Hát, mit szólnál… egy külön... leges… szolgáltatás kap… Aominecchi, megfojtasz! – csapkodta Aomine kezét, mert igen levegő fogytán volt. A barna ujjak eleresztették a modell nyakát, aki rögtön kortyolt is be az éltető oxigént. – Nos… nem az a kérdés, hogy mit kezdenél te vele, hanem hogy mit kezdene vele Kagamicchi!
- Hülye barom – és jött a jobb egyenes.
- Te, ez egy modell arca!
- Már hogy gondolsz ilyeneket Kagamiról, ő egy angyal, maga a megtestesült tisztaság!- háborodott fel Aomine – Ha bármi olyan dolgot merészelsz tenni ma este, Kise, ne tudd meg hogy… - emelte fel a kezét, és hagyta levegőben a mondatot. A szőke már kezdett kicsit megijedni így csak leintette. Megígérte, hogy nem tesz semmilyen őrültséget, így viszonylag nyugodtan visszatértek a nappaliba.
- Na, és mivel akartatok fárasztani így este? – ült le Kagami és Kise közé. Körül nézett, és Kuroko válaszolt neki.
- Kise-kunnal gondoltuk, játszhatnék társasjátékokkal. Hoztunk egy csomó mindent, sőt még az is eszünkbe jutott, hogy…
- Üvegezhetnénk! – nyújtotta fel a zöld pet palackoz a szőke. Aomine szemei elkerekedtek az üvegezés szó hallatán. Mielőtt tiltakozhatott volna, Kise kezdte felvázolni a szabályokat – Akármit kérdezhetünk akárkitől. Tudjátok, Felelsz vagy mersz. Kezdeeem!
Aomine végre kapcsolt, ám a zöld palack pörgött, forgott, és a vége Kagamira szegeződött. Kagami elhúzta a száját, és próbált lazának tűnni. Próbált.
- Kagamicchi! – mosolyodott el a szőke. – Felelsz vagy mersz?
- H-hát… merek? – kérdezett vissza, amire Aomine rögtön a szőkére vetette pillantását.
- Remek! Akkor… itt alszol igaz?
- Mivel nincs más választásom, meg az utolsó vonatok is elmentek, amik megálltak volna az én körzetemben… - mondta, ahogy az órára nézett. – Tényleg, Aomine… Ugye nem gond, hogy itt maradok? Mert ha az, akkor haza megyek a kilences vonattal, igaz egy egész körzetet kell majd sétálnom, de ha zava…
- Nem zavarsz. Maradj nyugodtan – válaszolta, ahogy a pohár aljára nézett. – Na, Kise mit akarsz adni Kagaminak?
- Azt, hogy egész éjjel a te kölcsön adott ruháidat viselje. – itt a narancslé cigányútra tévedt Aomine torkában, és jutott egy kevés a légjárataiba is. Erősen elkezdett köhögni, próbált nem megfulladni, és persze Kagami segített neki, azzal, hogy kicsit megcsapkodta a hátát.
- Mit mondtál Kise?! – jutott végre szóhoz, ám Kagami megérintette a vállát.
- Amúgy… - nézett félre, mert totál cikinek találta, hogy pont Ahominére kell rá szorulnia. – Tényleg kellenének a ruháid, Aomine. Már csak azért is, mert ezek elkaptak, és úgy hoztak ide.
- Ah… értsem úgy, hogy ti hoztatok magatokkal mindent? – nézett a mosolygós kék fejűre, és a bohókás szőkére. Bólintottak, majd sóhajtott egyet, és felállt. A szobája szekrényéhez sétált, majd kihajolt – Most adjam oda?
- Igen – hallatszott a szőke hangja, majd léptek. Gondolta a szőke jön bosszantani, így az illető még ki se nyitott a behajtott ajtót, ő kinyitotta, és berántotta. Az ajtó csukódott.
- Kise, figyelj én most… - kezdett a magyarázkodásba, főleg, hogy keze az idegenét markolta. Aki nem volt idegen. De se Kise. Hanem Kagami.
- Csak én vagyok. – mondta, majd alkarjára pillantott. – Kise azt mondta át kell öltöznöm, így gondoltam ide jövök a ruhákért, de ha már berángattál, Ahomine… - emelkedett meg az egyik szemöldöke Kagaminak, majd várt. Aomine meg még mindig dermedten állt. Na jó, nem, inkább az visszhangzott a fejében, hogy hamarosan Kagami levetkőzik… a szobájában… hogy felvegye az ő ruháit…
Hogy elterelje mocskos gondolatait, megfordult, a kiszedett ruhákat a szekrényből Kagami kezébe nyomta, majd kiviharzott a szobából. Érezte, hogy ég az arca. A nappaliba amint beért, Kuroko és Kise is elkezdett kuncogni.
- Be lehet fogni – szűrte a fogai között. Arcát fogta, és próbálta elpárologtatni zavarát. Ahogy Kagami visszaért, Aomine mellé ült le. Csak egy röpke pillantást vetett rá, és látta, hogy a ruhái tökéletesen illeszkednek a testére. – Jó a ruha?
- Igen, pont a méretem – mosolygott rá Kagami, majd visszafordult a fuldokló társasághoz. – Mi az? Lemaradtam valamiről?
- N-ehm, uh-ugyan Kagamicchi, semmiről! Gyahahaha! – dőlt hátra Kise a szőnyegen. Kuroko is rendezte arc vonásait, így segíthetett a szőke párján is. Miután végre kinevették magukat jöhetett a következő pörgetés. Ismét forgott, pörgött, majd megállt Kurokonál. Kagamin volt a sor, hogy ki mondja a végítéletet. Kuroko a felelést választotta.
- A-akkor felelsz? H-hát… ízlenek az ételeim, amiket csinálni szoktam? – tette fel tétován a kérdést. Kise pedig duzzogott.
- Most mit duzzogsz Kise? – morgott Aomine mellette.
- Azon, hogyha Kurokocchi mert volna, adhatta volna neki azt Kagamicchi, hogy csókoljon meg! Egyébként is ez milyen kérdés Kagamicchi?!
- N-nem azt mondtátok akármit kérdezhetek? Engem ez érdekel…
- Engem pedi…
Paff. Na vajon ki ütötte le a szőkét? Azt hiszitek Aomine volt, ugye? Nem, nem, a kis Kuroko volt az, hisz még a szerelmének s engedi meg, hogy beszóljon, esetleg megbántsa Kagamit.
- Fejezd be, Kise-kun. Kagami-kun hozzád visszatérve… a te ételeid mindig finomak. Egy rosszat se ettem még, ami a te kezed alól került volna ki.
- Ez megnyugtató. – sóhajtott a vörös. Aomine csak nem értve a helyzetet megrázta a fejét. Hogy gondolhatja azt Kagami, hogy rossz a főztje? Amikor először megkóstolta az ő által készített bentót, elhatározta, hogy feleségül veszi.
Aomine szeme az üvegre terelődött. Kuroko megpörgette, az pedig fordult, pördült, Aominének meg a szeme egyre nagyobb lett, ahogy lassult le palack. A vége felé mutatott. Ijedten Kurokora kapta a tekintetét, aki elvigyorodott. Gyorsabban kezdte szedni a levegőt. Nyelt egyet, és Kuroko száját figyelte, ahogy felteszi a kérdést.
- Felelsz vagy Mersz… Aomine-kun? – Daiki úgy érezte magát, mintha a világ leggonoszabb démonával szemezne. Tetsu édesen mosolygott, amitől minden lány elolvadna, de ez a vesztet jelentette Aominének. Kagamira nézett, majd Kisére. Végül lehajtotta a fejét, és megkavarta a tarkóját.
- Felelek, csak nem esztek meg. – ezt mind olyan lazán mondta, mint aki nem fél a következményektől. Holott a szemeibe félelem csillogott. Tetsu mit kérdez majd tőle? Ugye nem valami rosszat? Vagy ami nem tartozik Kagamira? Jobban félt, mint mikor Momoiék majdnem felégették a Mai-chanos újságját.
Kuroko szája nyílt, és szavakat formáltak…
Aomine érezte, ahogy lefolyik egy izzadság csepp a hátán, szíve zakatol…
Füleit hegyezte, nehogy félre haljon akár egy szótagot is…
- Aomine-kun… Mi a véleményed Kagamiról? – mosolygott ártatlanul a világoskék hajú, a szőke elfojtott egy vigyort, a vörös ártatlanul pislogott, és ahj, az istenit, hihetetlenül édes volt! A sötét bőrű? Ő egyre jobban sápadt el, szája megremegett. Magában egy fal dőlt le, ami a gyengeségeit tartotta kordában. Ez a gyengeség a Kagami iránt érzett egyoldalú szerelme volt. Kívülről nem láttak sokat belőle, csak egy meghökkent arcot. Belül viszont… Feltörtek az érzelmek, szíve hevesen dobogott. Hogy mit gondol Kagamiról? Hogy hihetetlenül édes fiú. Meg tudná néha zabálni, és imádja mikor nevet. Szereti az ételeit, a csillogó szemét, és harci szellemét. Ahogy gondoskodik másokról, és mikor mérges. Szereti, mikor fél a kutyáktól, hisz akkor is aranyos. Aztán ott van a hatalmas étvágya, akárcsak neki. Ahogy most itt ül, az ő ruháiban. Azt is imádja. Mindenét. A fülét, az orrát, a szemöldökét, a száját, amit birtokba venne, újra és újra.
Aztán feleszmélt, és válaszolt.
- Hát… hogy mit gondolok róla? – sandított kék szemével az említett felé, aki kétkedve méregette őt. – Nem rossz arc Kagami. Igaz néha agyamra tud menni, de szeretek vele kosarazni. Mondjak még valamit, vagy ennyi elég? – nézett Tetsura. Az csak fejet rázott, így Aomine megfogta az üveget. Hosszan nézte majd, megpörgette. Amikor látta, hogy kinél lassul le az üveg arcára ördögi vigyor költözött.
- Kise… - vigyorodott el. Úgy érezte végre elégtételt vehet. – Felelsz vagy Mersz?
- Öööö… én.. felelek. – remegett meg a szőke. Aomine elhúzta a száját, de gonoszan elmosolyodott.
- Bocsáss meg. Rosszul kérdeztem. Mersz vagy mersz? – és Aomine felemelkedett, majd a szőke nyakának ugrott. – Hmm… mit is adjak neked… ja, igen! Maradj mozdulatlan, most kiverem a szart is belőled! – és dulakodni kezdtek. Kuroko csak felsóhajtott, hisz ez is csak az egyik szokásos civódásuk volt. Persze Kise jajgatott, Aomine meg ahol érte „kínozta”.
- Kagami-kun jól érzed magad? – húzódott közelebb a vöröshöz, aki meglepődött.
- P-persze… tökéletesen meg vagyok…
- Nekem nem úgy tűnik – mérte végig gyanakodva a hazudós vöröst. Az csak megvakarta a tarkóját, és tekintetét Aominére szegezte. Ezt Kuroko is észrevette – Csak nem… ő miatta vagy nyugtalan? Kagami ha arról…
- Nem, nem, nem arról! Részben… - hajtotta le a fejét, ahogy suttogott. Kuroko nem akarta tovább zargatni ezzel a témával, ami ennyire kínosan érinti. Amibe benne volt Aomine.

Egyszer Kurokot Kagami azzal hívta föl éjszaka közepén, hogy történt vele valami szörnyen kínos dolog. Kuroko először álmosan nem is fogta föl a zaklatott Kagami szavait. Jól értelmezte? Kagami azért hívta fel hajnali két óra huszonhét perckor, mert volt egy nedves álma egy férfival, aki ráadásul Aomine volt? Kurokonak szó szerint leesett az álla, mikor végre elért az agyáig az információ. Persze rögtön visszakérdezgetett, hogy komolyan Aomine volt? Nem egy másik személy? Szinte már izomláz lett a nyelvükben, annyira beszélgettek, egymás szavába vágva. Kuroko persze Aominének nem mondta el ezt. Ahogy Kagaminak se azt, hogy ez az analfabéta fél-japán fiú mit érezz iránta. Kurokonak tetszett az, ahogy Aomine mit össze nem szerencsétlenkedik. Hála égnek, azaz álom csak ritkán jutott eszébe Kagaminak, ezért normálisan tudott vele beszélgetni. De amikor eszébe jutott…

- Befejeztétek már? – szólt a még mindig dulakodó párosra Kuroko. Aomine csak hátra lesett a válla felett, majd egy ciccegés hagyta el a száját. Leszállt a halálra csikizett, fájó oldalú Kiséről. – Kise-kun te jössz!
- Ezt még visszakapod Aominecchi – húzta vissza a pólóját a vállára, mert közben az lecsúszott.
- Hiszem, ha látom – vigyorgott Aomine. Terült, fordult az üveg, és kinél állt meg? Na, kinél? Kagaminál. A vörös menten elpirult az üveg láttán, ám amikor Kisére nézett. Ördögi mosoly ült a szőke ajkain. És akkor még nem említettem, milyen arcot vágott Aomine…
- Kagamicchi, felelsz, vagy mersz?
Kagami körül nézett. Kuroko biztatóan mosolygott, holott kicsit aggódott, Kise szemei bosszúvágytól csillogtak, majd mikor Aominére nézett… elakadt a lélegzete. Leírhatatlan volt az, ahogy Aomine rá nézett. Kicsit még hátra is húzódott. Aomine arc kifejezése egyszerre volt határozott és irtó szexi. Valamit tátogott. Kagami a szájára pillantott. „Felelj” olvasta le a szájáról. Kába lett a tekintetétől. Elkapta a tekintetét, majd kicsit megrázta a fejét. Mit csináljak? Feleljek? De mi lesz, hogyha… merek? – gondolkodott el a dolgon a vörös.
- Nos? – vonta fel szőke szemöldökét Kise.
- Azt hiszem… merek. – mondta kissé kábán, amire Kise felnevetett, Aomine pedig bosszúsan a homlokára csapott.
Hogy lehet valaki ennyire hülye?! – bosszankodott Aomine.
- Ez nagyszerű, Kagamicchi! Rendben, a feladatod egyszerű lesz! – mosolygott elbűvölően Kise. – Csókold meg Aominecchit, és ennyi!
Csend. Mély, hallgatag csend.
- Nani? Mi a baj, Kagamicchi? – pillantott az említettre a szőke.
Egyre fokozódó düh, és egyre nagyobb pír két egyén arcán. Az egyikén csak erőteljes pír.
- Eh, szinte már vörösebb vagy a hajadnál! Jól érzed magad? Nyugi, Aominecchi nem fog megenni… Mármint remélem – vigyorgott a szőke. Kuroko érezte, ahogy Kagami karját fogta, hogy remeg.
- M-mi van h-ha, nem csinálom m-meg? – motyogta pipacs vörösen Kagami. Kise nevetett, amire bosszúsan oda kapta a fejét Aomine. Ilyen arcátlan dolgot! Hogy tehette ezt fel Kagaminak, Kise!? Teljese meghibbant!
- Természetesen bünti! – mosolygott negédesen Kise. Aomine tudta mit jelent ez. Kagamira pillantott, majd vissza Kisére. Csak ne legyen ebből nagyobb baj…!
- A-az mit takarna? – pillantott fel Kagami. Kise tudta, hogy most sétált bele a csapdájába a vörös. Vigyorgott, mint a vadalma.
- Biztos tudni akarod? Mert ha elmondom, akkor már azt kell teljesítened. És muszáj lesz megcsinálnod.
- R-rosszabb lesz?
- Nem feltétlen… - vonta fel a szemöldökét a szőke. Aomine tudta, hogy nem szólhat bele. Ez egy ilyen játék. Pedig már a körmét rágta.
- E-elfogadom… - kotyogta a csendbe, amire Kise ismét hahotázott. Itt Aominénél túllépett egy képzeletbeli határt.
- Kise, mondd már, te idióta! Ne húzz fel nagyon! – hallatszott Daiki. A modell még mindig vigyorogva bólintott, majd Kagamihoz fordult.
- Jól van. Kagamicchi, nem akarok kitolni veled. A csókot csak meg szeretném picit fűszerezni – Aomine szeme elkerekedett – Ne sima csók legyen. Nyelves! – nyújtotta ki még szemléltetésként a nyelvét. Kagami Aominére nézett, aki szintúgy rá pillantott. Aomine nyelt egyet, majd megvakarta a tarkóját.
- Komolyan ezt adod neki, Kise? – vonta kérdőre felettébb vészjósló hangon a szőkét Aomine.
- Igen, komolyan! Na lássatok, hozzá! – tapsikolt Ryota. Kuroko Taigára pillantott, akinek mélyebb zavara még nem is lehetett volna.
Aomine se nézhetett ki másképp. Összeszedte maradék bátorságát is, majd nagyot sóhajtva Kagami felé fordult.
- Tuti lenne más választásunk, viszont az eléggé kínos lenne. – vakarta meg a tarkóját a kék hajú. Kagami felé fordította a fejét, majd elhúzta karját Kuroko kezei közül, és Aominéhez fordult teljes testtel.
- Ha utána beszólsz valamit, hogy béna vagyok, esküszöm, hogy megöllek… - morogta Kagami, ahogy közelebb hajolt Aominéhez. Erre Daiki csak megengedett magának egy kis kuncogást, majd kezei közé fogta Kagami arcát. Annak elkerekedtek a szemei, lélegzete elakadt, és szívét átjárta az adrenalin.
- Majd meglátjuk… mutasd azt a csóktudásodat, BaKagami… - motyogta a szájára Aomine.
- Ahomine… - épp hogy ki tudta mondani a nevét, mert a sötét ajkak az övére tapadtak. Kagamiban áramütés ment végbe, ahogy megcsókolta Aomine. Az ajkai erősek voltak és érdesek. De finom volt… ízlett ez a csók neki. Csakhogy még nem volt vége. Aomine nyelve végig simított az alsó ajkán, és bebocsátást kért, amit Kagami készségesen adott át neki. Öle beleremegett, ahogy Aomine nyelve az övét érte. Kagami száját erőtlen, halk nyögés hagyta el, amit csak Aomine hallott. Kagami agyát már a kába köd fedte le…
Daiki szíve majd kiugrott e helyéről. Ahogy Kagami ajkait érintette… azt hitte belehal a boldogságba. Ujjai az arcáról a hajába túrtak, a tarkójánál fogva húzta közelebb magához a vöröst. Nyelve lassan körözött a szájában. Azaz íz… mindig ezt akarta ízlelni. Kagami nyelve bátortalanul simult az övéhez. Daiki nagyot fújtatott, és engedett titkolt vágyainak egy keveset. Teljesen Kagami felé hajolt, amire a vörösnek meg kellett támaszkodnia, ám Aomine egyik karját a nyakába akasztotta, majd így ledöntötte a padlójára, egy percre se szakadva el tőle. Nem akarom elengedni… még egy kicsit hadd csókoljam ezt a lökött bolondot – Aominének ez azt jelentette, hogy kifulladásig csókolja. Amikor végre megelégelte a levegőhiányt, elhajolt ám még előtte megszívta az ajkakat. Egy nyál csík kötötte össze a szájukat, még az után, hogy elváltak. Aomine erősen lihegett, és Kagami fátyolos vörös szemeit nézte.
Kagami mellkasa gyorsan emelkedett fel és le. Elveszett a kék szemekben, hirtelen azt sem tudta hol van. Aomine rekedt hangja rántotta vissza a jelenbe.
- Nem is csókolsz rosszul BaKagami… - vigyorodott el, még mindig vágyakozóan a száját figyelve.
- Ahogy te sem Ahomine – jött az éles válasz, amire Aomine lemászott Kagamiról. Kise felé nézett, aki totál lesokkolt fejet vágott.
- Most meg minek vágsz olyan képet, Kise? – emelkedett fel a szemöldöke Aominének.
Kise gyorsan megrázta a fejét, majd Kuroko javasolta, hogy mit szólnának, ha másik játékot játszanának. Erre Aomine és Kagami bólintott. Kise meg hiába ellenkezett nem tehetett semmit. Az utolsó játék „Mi lenne ha…?” volt, amin rengeteget nevettek. Olyan éjfél körül járhatott az idő, amikor már kezdtek álmosak lenni. Aomine kinevette őket, miszerint még ők akartak pizsi partit tartani, akik éjfél előtt elalszanak? Kise hiába tiltakozott, nem jött össze neki. Hamar bealudt Kuroko ölében. Aomine itt jót mulatva Kise elalvásán, készítette is elő a hideg vizet, amibe bele készülte rakni a szőke kezét. Kuroko sajnos ezt nem engedte meg neki, de ennek csak az a kiváltó oka volt, mégpedig, hogy vele aludt egy ágyban és nem akart „vízben” fürdeni. Daiki csak bólintott, majd miután segített be cipelni Kisét, elköszönt Kurokoéktól. Kagami segített neki elpakolni, és ő addig az ágyat csinálta meg neki.
Kagami miután elmosogatott bement Aomine szobájába. Megpillantva az ágybeosztás tiltakozni kezdett.
- Aomine… miért fekszel a földön? – ráncolta össze a homlokát a vörös. Aomine már lehunyta a szemeit.
- Csak. Örülj, hogy megkaptad az ágyat. Jó éjt. – motyogta. Valami ellen állásra számított, de nem jött. Legalábbis egy darabig csend volt. Aztán valaki elkezdte lökdösni. – Mi a…?
- Menj arrébb! – mondta Kagami, amire ösztönösen mozdult Aomine, pedig nem tudta mi a büdös fenét csinál. Kagami kihasználta figyelmetlenségét, és magára rántotta a takarót, közben jól befészkelte magát Aomine mellé. A kék csak nagyokat pislogott, majd elkezdte rángatni a takarót.
- Ez az enyém. Húzz föl az ágyra. Most!
- Nem. Nem túrhatlak ki még az ágyadból is! – nézett dühtől parázsló szemekkel Kagami. Aomine meglepődött az ellenálláson, ám a vörös sehogy se akarta elengedni a takarót. Aomine itt elhatározta magát, felrántotta a takarót, befészkelte magát, közel Taigához majd átölelte. Kagami meg is lepődött, összeráncolt homlokkal fordult hátra, mikor kitört belőle a nevetés. Aomine elkezdte csikizni a hasánál fogva. Szinte már fuldoklott a nevetéstől Kagami, ám egy óvatlan pillanatban, mikor Aomine nem figyelt rá, gyorsan fölé kerekedett, viszont a nevetése nem hagyott alább.
- Eh-elég, h-hagy ahb-ba, ahahaha! – nevetett a vörös. Összegyűjtötte maradék erejét, majd lefogta a csikiző karokat. Erre mindketten meglepődtek. Aomine a közelségtől, hogy Kagami itt ül rajta, és alig pár centire vannak egymástól, Taiga pedig azon, hogy Daiki abbahagyta az édes kínzását. Kagami kérdőn nézett Aominére, de még mindig lefogta a karjait. A kék kicsit gyorsabban szedte a levegőt, amit a vörös is észrevett.
Nem, nem, felejtsd el, zárd ki a gondolataidból. Ne gondolj arra – jelenleg Daikiban egy háború dúlt. Próbálta éledező vágyát lelohasztani. Az pedig, hogy Kagami az arcába hajolt, fenekét pedig kényes helyre helyezte, nem igazán segített neki sokat.
Kagami egy pillanatban megdermedt. Jól érezte? Visszaült Aomine csípőjére, és ekkor… Daikira nézett, aki elsötétült szemekkel nézett rá. Érezte, hogy fenekét valami nyomja. Előre hajolt, miközben nyelt egyet, ám ekkor Aomine rántott egyet és… fordított a helyzetükön. A vörös volt alul, totálisan eldöbbenve figyelte a vágytól remegő férfiút. Aomine szinte az arcába hajolt majd a szemébe nézve ezt mondta neki;
- Szerintem, fel kéne menned az ágyra – törte meg a szoba csendjét a rekedt, mély bariton. Kagami mire feleszmélt, Aomine föl is állt róla. Felült, és látta, ahogy a sötétben kirajzolódik alakja… tekintette lentebb siklott és látott valami dudort az ágyékánál… - Én most elmegyek a fürdőbe. Mire visszaérek, az ágyban legyél!
- R-rendben… - lehelte Kagami. A leggyorsabban iszkolt az ágyba, és addig el se aludt, míg Aomine vissza nem ért. Fél szemmel látta, hogy már megkönnyebbült állapotban. Hosszú ideg egyikük se tudott elaludni.

**

Aomine mérgesen baktatott a lépcsőn. Épp a tetőre igyekezett. Mérges volt Kisére, mérges Tetsura, Momoira, Wakamatsura, az egész világra! És magára volt a leginkább. Magában vagy számtalanszor lejátszotta azt, ami akkor történt köztük Kagamival. El se tudta hinni… hogy csókolózott vele. Hiába volt annak már egy hete. Kettő. A fene se tudta. Viszont ez miatt úgy gondolta Kagami mindent tudd. Ezért nem is beszél vele. Amikor felfogta a kerülést, kis híján sokkot kapott. Ekkor megértette, hogy Kagami semmilyen ilyen nemű közelséget nem akar tőle. Erre a gondolatra állandóan keserű száj íz keletkezett a szájában. Most már nem érezte a napsugarak forróságát ugyanolyannak, mint ez előtt…
Ahogy felért a lakóházának tetejére, rögtön a legmagasabb helyett választotta, és lefeküdt, gondolta alszik egyet, azzal lenyugtatja idegeit. Egy probléma volt, hogy magával vitte bekapcsolt telefonját…
Alig volt félóra, hogy elaludt a telefonja idegesítően csörgött, amire felriadt. Ki szedte zsebéből, majd megnézte, hogy kizargatta fel. Kise neve villogott a kijelzőn és erősen elhatározta, hogy elhajítja telefonját, azonban abban csak ő viselné a kárt. Megnyomta a zöld gombot, majd füléhez emelte.
- Kise, mégis mit…
- Aominecchi? Otthon vagy? Mondd, hogy nem!
- Eh? Hol máshol lennék, a holdon? – kérdezett vissza gunyorosan. Ám a háttérből hallott egy hangos csattanást. – Hoi, Kise, mi folyik ott?
- É-én, nem a-akartam Aominecchi… komolyan! – Aomine felült és értetlenkedve figyelt a vonal túlsó végén lévő hangra. Puffanások, majd Kise jajveszékelő hangja. Már majdnem beleszólt, amikor Kise megelőzte. – A-Aominecchi, merre vagy?
- He? Otthon. Vagyis a tető-
Nem tudta befejezni a mondatot, mert hangosa csattant a tetőre nyíló ajtó. Lenézett ás egy… világoskék hajú kis törpét látott. Egyik szemöldöke felugrott a homlokába, majd mikor értelmezte, hogy ki is az, már késő volt. Kuroko felnézett, szemeiben a düh lángjai játszottak szenvedélyes rituálét. Olyan rituálét, ahol Aomine megölése volt a ki tűzött cél.
Már húzódott is hátra, ám Kuroko gyorsan a felérő Kisére lépett – aki pihenés képen a térdeire támaszkodott – majd megkapaszkodott a peremen. Aomine mint valami gonosz démon látva lesápadt. Kuroko meg mint valami gonosz démon, aki jött elkérni jussát, ördögi vigyor csúszott ajkaira, ami vicsorrá torzult. Aomine már annyira hátrált, hogy majdnem lezúgott onnét, ahol imént feküdt, de Kuroko hamarabb megfogta a pólójánál, és magához rántotta.
- TE idióta, semmirekellő barom! – üvöltötte a képébe Kuroko, majd egy jól határozott pofont is sikerült lekevernie neki. Daiki csak nagyra kerekedett szemekkel pislogott. Aztán a félelem helyét átvette düh. Feldúlva fordította vissza a fejét, és nézett mérgesen Kuroko szemeibe.
- Hoi, Tetsu! – méregtől csengett mély hangja. Kuroko összeszorította a fogait, majd egy kiáltással ledöntötte Aominét. Kuroko minden dühét az ütéseibe összpontosított, aminek csak kis része érte el Aominét, mert az ügyesen hárította. Kise amilyen gyorsan csak tudott, felmászott a tetőre, és hátulról fogta le Kurokot.
- Kurokocchi! Elég lesz! Ezt meg lehet szépen is beszélni!
- Úgy van Tetsu! – törölte le a szája szegletéből a vért – Ne rohanj már nekem, mint egy őrült, idióta törpe! Nem emlékszem, hogy bármit is tettem volna!
- Nem…?! – Kise karjai között ficánkolt, majd mikor kifáradt lihegve, dühtől remegve nézett mélyen a zafír szemekbe -  A TE ROHADT HIBÁD AZ EGÉSZ, MERT NEM VAGY ELÉG TÖKÖS, BASSZA MEG!
Aomine ha lehet, még értetlenkedve nézett rá.
- LEGALÁBB LENNE ANNYI VÉR A PUCÁDBA, HOGY RANDIZNI HÍVD, DE NEM, TE NEKED KELL JÁTSZANOD AZ ÁLDOZATOT! TÖKETLEN PARASZT!
Aomine egyre idegesebb lett Kuroko szavai hallatán, pláne, hogy nem értett belőlük egy szót sem. Felpattant, majd most ő rajta volt a sor, hogy pólón ragadva közelebb rántsa Kurokot.
- Mégis mi a jó fenéről beszélsz Tetsu?! Egy büdös szót se értek!
- KAGAMIRÓL, TE HATÖKÖR! – Aomineét ez a mondat úgy érte, mint ha pofán vágták volna. Össze-visszapislogott és kapkodta a fejét Kuroko és Kise között.
- Mi van... – Aomine Kisére nézett, ám itt Kuroko használva buksiját határozott módon lefejelte a sötét bőrűt. Az pedig szédülve dőlt ki.

Kise nagyot sóhajtott majd elengedte Kurokot.
- Kurokocchi… ezt muszáj volt? Most cipelhetem én…
- Kérlek, fogd be most Kise-kun. A fejem is fáj ez miatt a hülye miatt, habár örülök, hogy ki tudtam adni a frusztrációmat… Menjünk. – majd azzal Kuroko le is mászott. Ezt Kise követte, igaz elég nehéz terhet cipelve…

*

Amint észhez tért, homályosan látott. Tétován pislogott. A fény bántotta a szemét, karjával eltakarta a szeme világát. Motoszkálást hallott maga mellől. Oldalra fordította a fejét, és látta, hogy… Tetsu ott ül mellette nem messze, és figyeli. Egy ideig hosszasan farkas szemet néztek, habár Aomine a homállyal, míg Kuroko a hús-vér Aominével. Egyszer csak megszólalt Kuroko.
- Hoi, Kise-kun, felébredt a töketlenség koronázatlan királya! – erre Kise kibőgött szemekkel rohant be a szobába. Rögtön megfogta Daiki kezét, és hálát adom az égnek, hogy életben maradt. Itt Aomine elgondolkodott azon, hogy tényleg ő a seme a kapcsolatukban…? 
Lassan felült, majd elfogadta a teát Kisétől.
- M-mi történt? – kérdezte őket.
- Gomen, Aominecchi, Kurokocchi lefejelt… - mutatott őszinte megbánást Kuroko helyett. Persze a kicsi bűvész rá se hederített erre a mondatra. Ő kicsi szívét még mindig a harag fűtötte. – Fáj még?
- Egy kicsit… de Tetsu… - nézett a világos hajúra. Az hideg, jeges szemeivel rápillantott. Még mindig az járt a fejében, amit a tetőn mondott neki Tetsu. Mielőtt lefejelte. Aomine nyelt egyet, és érezte, hogy elpirul. Arcát tenyerébe temette. Mély levegőt vett, majd ránézett a kicsi törpére. – Amit akkor mondtál… az mi volt?
- Úgy érted Kagamiról? – szűrte ki a fogai között a kérdést. Aomine csak bólintott. Torkát elszorította a félelem. – Hát… azt neked kéne tudnod.
- Mi? – ráncolta össze a homlokát. Kurokoval farkas szemeztek egy ideig, majd a világoskék hajú megadta magát. Igaz nehezen. Összefonta a kezeit mellkasa előtt, majd Aomine felé fordult.
- A két héttel ezelőtti ott alvós bulival kezdődött minden. Igaz, előtte is felütötte a fejét ez a probléma.
- Miről beszélsz? Először is az okát mondd meg, hogy ide föl rohantál, és kis híján megöltél!
- Egyszerű. – villantak hidegen a szemei – Mikor reggel át mentem Kagamihoz, sírt.
- He? – kérdezett vissza Aomine elkerekedett szemekkel. És egyre csak növekedő dühvel. – Mi… miért?
- Amikor megkérdeztem nem válaszolt semmit. Sőt még le is tagadta, de még a vak is láthatta a ki bőgött szemét… Aztán a pillantásom alatt megtört, és… és onnantól kezdve nem tudott nekem hazudni. – ajkába harapott, hogy elfojtsa kirobbanni készülő mérgét. – Azt mondta, hogy… lehet szerelmes lett beléd.
Aomine ezt meg hallva hátra esett és épp meg tudta támasztani a magát a kezei segítségével. Arcára a döbbenet ült ki. Mikor látta Kuroko, hogy Aomine nem kérdezz semmit, vagy legalábbis nem tud válaszolni a döbbenettől, folytatta. – Megkérdeztem, hogy hogy történt meg ez a katasztrófa – itt szomorúan elnevette magát -, amire az válaszolta, hogy… ő sem tudja. Ő sem érti. De én nem tudtam megelégedni ezzel a válaszával, és tovább faggattam… Azt mondta, hogy… sokszor álmodott veled. Ne, ne kérdezd meg mit. Szerintem te is tudod mit – nézett az ölére, mikor félbe akarta szakítani a sötét bőrű – Meg azt is megemlítette, hogy ha eszébe jutsz, nem ellenfélként gondol rád, esetleg barátként… hanem sokkal többnek érezz…
- Hoi, Tetsu… - hátrált Aomine, habár a szavak felvillanyozták. Csak az nem, hogy Kurokoból áradt a gyilkos aura. – Nyugi…
- Randi. – nézett szigorúan a zafír szemekbe. Hangja parancsoló volt. Aomine viszont nem igazán értette mit akar ezzel.
- Tessék? – pislogott.
- Randi. Vidd el egy randevúra.
- Kit? – kérdezte hisztérikusan Tetsut. Ki a rákot vigyen el?!
- Aominecchi, Kurokocchi, szerintem Kagamicchire gondolt… - kotyogott közbe Kise, miközben átkarolta Kurokot, nehogy neki menjen Daikinak.
- Hogy kit?! Kagamit?! – Tetsura kapta a tekintetét. Tudta, hogy szemével meg tudná ölni.
- Elviszed randevúra. De feltételeim vannak! – majd elkezdte keresni a táskáját, abból egy kis füzetet halászott elő. – Tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni… habár örültem volna, hogyha Kagami még ártatlan marad…
Aomine és Kise itt összenéztek, majd érdeklődve fordították felé a fejüket.
- Nos… Elviszed randizni, de nekem tizenegyre otthon legyen! – mutatott a tollal Daikira.
- Kicsim, nem szabad mutogatni… – simogatta meg a vállát Kise nyugtatóan.
- Aztán… ha taperolni mered, esküszöm, eltöröm a kezedet. Mivel nem fogom tudni, hogy melyikkel tetted, mindkettőt. – mélyedt bele a füzetébe, majd firkált valamit. Majd felkapta a fejét, mintha eszébe jutott volna valami. Édesen Aominére eredt. – A lábad is törést fog szenvedni, nehogy Kagami közelébe menj! Igen… - írta tovább, amire Aomine segítség kérően Kisére pislogott. Az vette a célzást, bólintott, majd kivette Tetsuya kezéből a kék jegyzetfüzetet.
 - Kurokocchi, szerintem ne vedd ilyen komolyan… - mosolygott Kise gyengéden Kurokora. Az kicsit megenyhült a szeretett mosoly láttán, majd sóhajtott. Aomine felé fordult.
- De akkor is, Aomien-kun. – lángolt fel a gyilkos aura, ami perzselt a levegőt. – Felírlak a halál listámra, hogyha meg mered bántani. Elviszed randizni, kirántod a tehetetlenségből. Rendben?
- Ah… van más választásom? – kérdezte, de titkon örült. Komolyan meg kell beszélnie ezt Kagamival. Már állt is volna fel, de Kuroko megszólalt.
- Tulajdonképpen van. – megállt a mozdulatban – Téged kiküldünk az országból, Kagamit pedig hiptonizáljuk, hogy téged soha nem is látott. Jól hangzik nem? – kérdezte édesen Kuroko és Aomine úgy vélte virágok nyílnak körülötte…

Kiséék amint megbizonyosodtak, hogy Aomine tényleg jól van elmentek. Aomine pedig felkészítette magát lelkileg, hogy még ma föl kell hívnia Kagamit. Remélhetőleg hamar.
Az órára nézett, majd sóhajtott. Remegő kezekkel vette fel a telefonját és kereste ki a nevet. Mély levegővel próbálta megnyugtatni saját magát, majd megnyomta az érintőképernyőn a zöld telefont. Füléhez emelete a készüléket, és hallotta, hogy kibúg. Egy búgás. Kettő. Három. Majd félbeszakítva a negyedik búgást, ismerős hang.
Daiki torkán akadt a szó.
- Halló? – remegve fújta ki a levegőt, viszont amikor meghallotta Kagami hangjában némi izgatottságot, bent rekedt a levegő.
- Sz-szia… - szólt bele a készülékbe. Hosszú ideig hallgattak mind a ketten.
- Mizujs? – szólalt meg először Kagami, hogy megtörje a csendet.
- S-semmi… Veled?
- Semmi különös… habár előbb voltak itt Kurokoék. – kuncogott bele a telefonba, amire Aomine szíve heves dobogásba kezdett. –  Megemlítették, hogy tőled jönnek… - kicsit habozott, majd folytatta - Ugye… ugye nem mondtak semmi… rosszat?
- Rosszat? Nem, nem mondtak… - fészkelődött egy kicsit a kanapén majd, egy újabb levegő vétellel folytatta. – Igazából azért hívtalak, mert… - ajkaiba harapott, határozottsága erősen megcsappant. A fenébe, nyögd már ki! Mit szerencsétlenkedek itt… csak randevúra hívom, nem kérem meg a kezét?! - meg szerettem volna kérdezni, hogy rá érsz-e holnap?
- H-hogy én? H-holnap? – dadogta Kagami egy hosszas sokk után. Mármint Aomine ennek tudta be a válasz előtti habozást.
- Igen… - válaszolt Aomine.
- A-attól függ… miért?
- Hogyha ráérsz… - vakarta meg az orrát Aomine, majd vörös foltos orcával, mérgesen magára kimondta azt, amit végre akart. – Nincs kedved eljönni velem randizni?
Szinte rögtön megbánta, hogy ezt kimondta. Nem jött reakció. Amikor megszólalt abban a minutumban Kagami is.
- Vagyis izé, megbesz--
- P-persze--
Mindketten elhallgattak. Kagami a vonal túlsó felén vörös volt, akár egy nagy, szép, érett paradicsom. Aomine is egyre vörösebb lett, és egyre izgatottabb. Érezte, hogy odalent megrándul valami. Ez a valami pedig egy szikra volt a Kagami iránt érzett szerelmére.
- A-akkor, igen? – kérdezte visszafojtott lélegzettel Daiki.
- Igen…- Kagami nem mert többet mondani, mert tudta, hogy elárulná a hangja az izgatottságot.
- Rendben… akkor, ha holnap érted megyek, akkor az úgy rendben lesz?
- Igen… olyan négy körül rendben van. – mondta zavartan Taiga. Aomine arcára diadalittas mosoly költözött.
- Akkor holnap. Oyasumi – szólt búcsúzóul Aomine, amire Kagami is motyogott valami elköszönés félét.
Daiki ahogy lerakta a telefont eszeveszett vigyorgásba kezdett. Felugrott a kanapéról és belebokszolt a levegőbe. Hihetetlenül boldog volt. Miután kiugrálta magát az adrenalintól, rögtön tárcsázta Kise számát. Pár körzettől arrébb pedig Kagami Kurokot.
A páros komolyan elgondolkodott, hogy nyitnak egy szerelemi tanácsadós jósdát, és tudták hogy ők ketten esznek a díszvendégek… ( A jósda most nem tudom, hogy hülyeség-e, de nem baj, nekem így jobban hangzott mint az ’üzlet’ >.>)

***
Megállt. Nézett. Barna volt, és szépen mázolt. Hideg veríték csúszott a halántékán, amit rögtön le is törölt. Mély levegőt vett, kezét emelte, hogy kopogjon az ajtón, majd inába szállt a bátorsága visszarántotta a kezét, mintha forró tüzet ért volna. Nyugi, Daiki, ez nem rosszabb Tetsunál… - nyugtatgatta magát. Tegnap beszélt Kisével, hogy hova kéne vinni-e Kagamit. A sötét bőrű felsorolt pár helyet, amikre Kise hol rábólintott, hol elhessegette azt a helyet Daiki buksijából.
Így állt most itt az ajtaja előtt, egy szál rózsával a kezében, amit a háta mögé rejtett el. Könnyed sötétkék pólót, és fekete ujjatlan, vékony mellényt és farmer nadrágot viselt. Próbált lazán öltözni, elvégre nem igazán étterembe akarta vinni, annyira nem futotta a pénzéből.
Kopogott, majd lélegzetvisszafojtva várta az előbukkanó vörösséget. Hamar nyílt az ajtó, és egy eléggé szégyenlős fiút sikerült kifognia.

Kagami teljes egészen a lábujja begyétől a feje búbjáig vörös volt. Soha, a büdös francba se gondolta volna, hogy majd Aomine, ismétlem Aomine(!!) elhívja randizni. Hát ott helyben lepetézett, mikor ezt csak úgy közölte vele a Touou ásza. Kis híján elájult. Most pedig ott állt előtte teljes életnagyságban.
Végig néztek egymáson. Kagami örült, hogy hasonlóan laza szerelésbe van, mint Aomine, azonban Daiki is virult. Sőt mit több, szinte vigyorgott. Kagamin végig nézve elismerően morgott magában. Annyira dögös, annyira… édes, hogy az nem igaz… - gondolta, ahogy sokadszor is futott végig a tekintette a tökéletes, izmos, karcsú testen. Szemei sokáig időztek a derekán, egyedül azt sajnálta abban, hogy Kagami szembe van vele, hogy nem láthatja annak a csodás, formás fenekét. Ám amikor Kagami megszólalt előbb visszatért magabiztossága se perc alatt megcsappant.
- Sz-szia… mindjárt jövök, bent úgy hagytam valamit, mindjárt jövök. – mosolygott zavartan Kagami, majd ment volna vissza a lakásba, csakhogy Aomine elkapta a karját. Taiga visszanézett, és maga mellé ejtette a kezét. Érdeklődve fordult Aomine felé, aki zavartan akadozó mozdulatokkal oda nyújtotta a rózsát. Várta a reakciót, ami nem maradt el. A vörös enyhén eltátotta a száját, majd a rózsáért nyúlva a sötét bőrűre nézett.  E-ez… - nézett a végre kezében lévő piros rózsára – gyönyörű. Köszönöm szépen. – mosolyodott el Kagami pirulva, majd filózva, hogy meg tegye-e vagy sem, Aomine előtt topogott. Az furcsállva nézte, hogy miért nem megy be, amikor hirtelen felé fordult, és nyomott az arcára egy puszit. Ahogy a puszi érte az arcát, a zafír szempár elkerekedett, és úgy pillantott Kagamira. Az csak zavartan, pirulva fordult meg, és ment be a házba. Aomine pedig, mintha csak káprázott volna a szeme kezét az arcához emelte, ahol a puszi helye volt. Szíve erőteljesen pumpált, dobogott. Majd’ kiugrott a helyéről.
Kagami épp oltotta le a villanyokat a szobákban, miközben az elkövetett húzáson járt az esze. Most komolyan arcon puszilta Aominét? Komolyan?! Nem normális… oké, mégis csak rózsát adott neki, de akkor is… Ez nagyon zavarba ejtő tett volt. Bele se mert gondolni, hogy mi lesz ezen a randin.
Ahogy Kagami végre kiért elindultak le a lépcsőkön, ki a tömbházból.

Aomine elvitte Kagamit az épp folyó fesztiválra, ahol különféle árusok voltak, aranyhalas bódék, és miegyebek. Aztán Aomine nógatta Kagamit, hogy üljön föl vele az óriáskerékre. Persze Taiga totálisan félt, egy bizonyos szempontból ő nagyon is tériszonyos volt. Végül csak sikerült felültetnie a lassan mozgó, magasba föl vivő szerkezetre.
Ahogy beültek, Kagami rögtön fészkelődött.
- Komolyan tériszonyos vagy? – kérdezte sokadszorra Aomine a vöröst, az azonban elkerülve azt, hogy gúnyt űzzenek belőle, tagadta.
- Dehogy is! É-én nem félek! – morogta, habár erősen meghazudtolta az, hogy görcsösen szorította az ülést, és nem éppen lazán tartotta magát. Meg feszült, akár egy pengető húr.
- Ha te mondod… - hagyta rá Aomine. Az este kellemesen telt nekik, habár akadtak olyan pillanatok, amikor csak morogtak egymásra, de ezt a kék hajú nem bánta. Örült, hogy végre kettesben lehet vele.
Az óriáskerék lévén, hogy lassú, még csak a tetejére se értek fel, mikor Taiga megszólalt remegő hanggal.
- F-fent vagyunk már? – szemei csukva voltak, és nem mertek rá csodálni a magasabb, távolabbi látképre. Aomine kuncogott, majd hátra dőlt.
- Szóval tényleg nem bírod a magasságot. – erre a vörös rápillantott, majd zavartan nézett félre. Gyönyörű látvány volt. Aomine szája kiszáradt. Tekintette megenyhült, szívét elvarázsolta az előtte levő fiú. Minden volt, amire vágyott. Szerelem, kihívás, új remények, makacsság, ellenállás, ellenfél. A szívét minden értelemben megdobogtatta. Mikor játszottak, akkor is. Imádta, mikor testük összesimult, olyan volt mintha táncoltak volna. Aomine pedig szeretett vele „táncolni”.
Karjára támaszkodott, s úgy figyelt tovább a vöröst. Szemei vörös rubintként csillogtak, bennük az aggódás, és a félelem tükröződött vissza. Haja kuszán, hol frissen, szanaszét, hol pedig összeragadtan a zselé miatt. Kezei izzadtak, az idegesség a testén is mutatott jeleket.
Daiki elveszett a csodálásában, ám egyszer csak…
…  nagy nyikordulással megálltak, majd zörgéssel kilengtek.
Ennek hatására Kagami előre esett, Aomie pedig beverte a fejét a támlába kapaszkodás közben. Daiki nehezen fókuszált a baleset után, ám annyit észlelt, hogy valaki eszeveszettül szorítja a derekát, és hangoskodik. Kiabál. Jobban mondva pánikol. Pislogott egy keveset, hogy jobban tudjon fókuszálni, majd a hang is elérte a fülét.
-…LLOD, AHOMINE?! AOMINE?! BASZKI AOMINE, MI VOLT EZ?! AOMINE!! TE KÖCSÖG ÉBREDJ MÁR FEL, ÉN EZT NEM BÍROM IDEGEKKEL, HALLOD?!?! – kiabálta az ijedt hang. Megfájdult a feje, nem volt kedve megmozdulni. – BASZKI… AHOMINE… EL NE PATKOLJ NEKEM, HALLOD?  - itt már remegős volt a hangja Kagaminak. Föl nézett, és látta, hogy még mindig mozdulatlanul hever a sötét bőrű. Remegő lábakkal feljebb tornászta magát, és kezével Aomine arcát érintette. Az lassan pillázva kinyitotta a szemeit, és elmosolyodott.
- Jól vagy? – kérdezet rekedt hangon Aomine. Kagami szemeiből kigördültek a könnycseppek, szipogott, majd mérgesen hátra lépett.
- Hülye állat! – kiáltotta oda neki, majd felhúzta a lábait, és összehúzta magát. Könnyei ijedtében folytak le az arcán, amikor pedig pillantása a kinti látványra került, még jobban megijedt. Aomine sajgó tarkóval lassan magához tért, és épp ember eszével tudott gondolkodni. A vörösre nézett, az pedig ott kuporgott, ijedten. Ő is megijedt. Attól, hogy miért nézz ki így Kagami.
- Kagami… - szólította meg, de az erősen szipogott, próbált nem pánikba esni. És azt hajtogatta magának, hogy ő nem tériszonyos. A kék hajú közelebb húzódott a vöröshöz. – Kagami…? Jól vagy?
Kagami motyogott valamit. Aomine nem értette. Közelebb hajolt, immár igen közelről halva a szavait. – Leakarok menni… Aomine… kérlek, vigyél le…
- Hoi, Kagami… - simított a hajába, mire az feleszmélt. Aomine sóhajtott egyet. – Hála az égnek… azt hittem sokkban vagy.
- Aomine… - nézett a zafír szemekbe. – Aomine – mélyült el a hangja. De ez nem attól volt, mert túl közel volt Aomine, és ellágyult a közelségétől… nem, a harag dühe lobbant bene. – Te elbaszott, idióta, rohadék!
Aomine szeme a szavak hallatán elkerekedett a szeme. He?
- Tessék? – kérdezett vissza. Kagami arcán a düh pírja jelent meg.
- Rohadtul tudtad, hogy tériszonyos vagyok és direkt felhoztál erre a hülye óriáskerékre, mert tudtad, hogy a makacsságom miatt úgy is felülök rá. És… és… pont megállt ez a rohadék… - itt ismét könnyek gyűltek a szemébe, és riadtan szedte a levegőt. Aomine megfogta a kezét, Kagami pedig nem rántotta el. Túlságosan is fölé kerekedett a félelem.
Aomine torkát elszorította a keserűség. Hogy így kell látnia Kagamit. Ám ő nem volt a nagy szavak embere. Főleg a szerelemben állt nagyon hadilábon. Ahhoz, hogy megnyugtassa az embereket pedig végképp nem értett. Szóval 1-0 az Életnek.
Kisebb filózás után, másik kezével átkarolta a vöröst, majd magához húzta, úgy, hogy annak a feje a mellkasára esett.
Kagami összeszorította a fogait. – Ez… igazán nem szükséges.
- Lehet. De most úgy gondolom, kell – cáfolta meg hazug szavait Kagaminak, majd állát a vörös fejére ejtette.
Kagami beletörődötten bújt a kék hajúhoz, noha kissé vonakodva. Így voltak hosszú ideig egymásba kapaszkodva, és lenyugodtak mindketten. Kagaminak jót tett a másik melege, és illata, míg Aominének elég, volt, hogy ölelheti a vörös hajút. Minden idegszála kisimult.

**

Egymás mellett lépkedtek nyugodtan. Kagami kissé zavarban volt az óriáskerekes esett miatt, és eléggé félt attól, hogy ez miatt Aomine cukkolni kezdi. De az nem tette. Ezt furcsállta a legjobban. A másik szótlanságát. Amióta elmentek a fesztiválról, némán kullogtak egymás mellett. A csend szinte fojtogatóvá vált köztük. Kagami sose szerette a csendet. Mindig nyüzsgés volt körülötte.
- Aomine… - törte meg a csendet Kagami. Mély levegőt vett, de mielőtt folytathatta volna, Aomine megelőzte.
- Gomen…  - a hangja mély volt, és halk. Taiga felfedezni vélte a sajnálatot a hangjában. – Nem akartalak ezzel megbántani. Jobban vagy?
A vörös csak pislogott. Aztán észbe kapva, hogy az óriáskerekes eset miatt kér elnézést, bólintott.
Ahogy sétáltak, elértek a parkba. Ott megtalálták a kosárpályát. Mosolyogva pillantottak egymásra, majd a forró betonra léptek. Az este fülledt meleg volt, izzadtság cseppek gördültek le a homlokukról. Kagami körül nézett, hátha lát valamilyen itt hagyatott labdát, és szerencséjére kiszúrt egyet az egyik bokorban. Oda sétált, majd felkapta. Forgatta, és észlelte, hogy igen gyakran forgatott labda. Sokszor használták. Erre elmosolyodott, hisz ő is mennyi labdát elhasznált már kosárpályafutása alatt. Visszafordult Aominéhez, aki eközben egyetértően bólintott. Ő is játszani akart.

Ismét fellobbant. Az a tűz, ami kettejük között szokott, mikor játszanak. Aomine imádta, hogy Kagami nem hátrál meg tőle, legyen az szócsata, csupán egy 1-1 elleni, vagy éppen… a szerelem. Aomine nem figyelt a labdára, így Kagami könnyedén kicselezte, és vágta is volna be a labdát, csakhogy Aominének más terve volt. Daiki mögötte ugrott fel, szorosan hozzátapadva. Taigát se érdekelte már nagyon, hogy bemegy a dobása… Ahogy földet értek a lábukkal rögtön kiestek az egyensúlyukból. Kagami elkezdett hátra dőlni, ahogy Aomine is. A kemény betonon puffantak, Kagami, Aominén landolt. Daiki a vörösre pillantott, aki feltápászkodott róla, és úgy nézte őt. A sötét bőrű végig simította az kezét amaz arcán. Ő maga is feltornászta magát, és megtámaszkodott a könyökén. Sokáig, szótlanul nézték egymást. Aztán Aomine félre nézett, és fogai között szívta be a levegőt.
- Tényleg sajnálom a mai napot. Gondolom nem így tervezted... - nevette el magát keserűen a végén. Erre a vörös is meg engedett magának egy kis kuncogást.
- Hát, nem, hogy őszinte legyek. Sőt számomra elég hihetetlen volt, hogy a nagy Aomine Daiki randizni hív engem… Nem kicsit lepődtem meg. – mondta, majd kezével végig simított a mellkasán a kék hajúnak. Az szemével követte a keze útját… - De kellemesen csalódtam…
- Tudod… - szólalt meg Aomine. Habozott, de folytatta – Tetsuék nálam jártak előbb. Utána mentek hozzád. És Tetsu mondott valamit… Rólad… - mosolyodott el, majd tűz piros szemekbe tekintett. Azok csak értetlenül fogadták ezt.
- Rólam…? Mégis mit…? – kérdezett vissza.
- Azt, hogy… te nem barátként gondolsz rám… se ellenfeledként… sőt mi több, hogy belé-
Egy tenyér akadályozta meg a beszédben. A vörösre pillantott, az pedig enyhén elpirult. E-ez… de aranyos… elpirult! – gondolta magában, majd tovább nézte a csillogó, zavart tekintetű fiút. Elhúzta a kezét Kagami Aomine szájától, majd hátat fordított neki.
Kagami törökülésben ült elfordulva a sötét bőrűtől. És mi van akkor, ha igen? Ha tényleg belészeretett? Az ő hibája… igen, azé az Aominéé, aki ennyire eltudta bűvölni, ennyire eltudta ragadtatni…
- Kagami? – törte meg a csendet a kék hajú hangja. Aggódva nézett a vörösre. Amikor meg akarta érinteni, Kagami indulatosan hátra fordult.
- És mi van akkor, hogy ha igen?! Nem én tehetek róla, hogy beléd szerettem, te idióta! – morogta, majd rá pillantott a srácra, akinek az ajkai nem formáltak választ. Nézte egy darabig az elsötétült arcot, majd ismét a sötétségbe révet, megszakítva lehet létező, lehet nem létező szemkontaktust. Sokáig voltak így, majd hallotta a mély nevetést.
- Ahh… azt hittem kibírom… - szólt a remegő hang tulajdonosa, aki megállás nélkül vigyorgott, habár ezt a vörös hajú fiú nem láthatta.
- Mégis mit? – szólt hátra, majd egy forró testet érzett a hátának nyomódni. Erős karok ölelték át, majd amikor értetlenkedésből és zavarból hátra fordult mohó, fekete ajkak csaptak le a szájára. Követelték a finom ajkakat, nem tudtak betelni ezzel. Nyelve finoman kóstolta meg a száját, hogy aztán a forró barlangot is felkutassa, mint egyszer. De most alaposabb körutat tett. Megjegyezte, mi merre van, hogy hol, hogyan csalhat ki édes nyögéseket ebből az imádni való fiúból. Ledöntötte a forró betonra, ahol birtoklóan ölelte, körbe vette. Azt akarta, hogy a fiú számára ő jelentse a világot. A menedéket, ahova akármikor jöhet. Legyen az az éjszaka közepe, vagy a legfényesebb nappali óra.
Aominében sikoltott a vágy. Mohón falta az ajkakat, csókjai pedig viszonzásra találtak. Szerető karok ölelték az imádott testhez, lényhez, lélekhez. A levegő bosszantóan szakította meg a csókjukat, hogy megtöltse az üres tüdejüket. Lihegve nézték a másikat. Egymásnak döntötték a homlokukat. A sötét kezek finoman szedték le a zavaró textilt, és előbukkant az izmos mellkas, a helyes kis mellbimbók. A nyakához hajolt, a finom bőrt édes csókokkal illette. Vágyát próbálta féken tartani, de ott volt az a gondolat is a fejében, hogy végre megkaphatja. Nem, nem a testét. Vagyis nem csak azt. A lelkét. A szerelmét. Ő magát, azt, akiért annyi ideje áhítozott. Aki megmutatta, milyen az, ha ellenfele van. Ha az utolsó csepp erejét is bele kell adnia. Visszaadta a szenvedélyt az életébe, kirántotta a mocsárból, amibe egyre csak süppedett.
Életet lehelt belé. Sose lehetet eléggé hálás ennek a személynek. Észre se vette, de már várta, hogy találkozzanak. Hogy ismét játszhassanak, vagy ha nem is, vele legyen. Szerette a jelenlétét. Megnyugtatta. Hiába, hogy most felkavarja a legapróbb sejtét is. Annyira, de annyira mélyen szerette. Ehhez nem elég egy nap, egy hét, vagy akár egy év is hogy elfelejtsd. Egy élet se elég, hogy elfelejtsd a másik feledet.
A testén lévő izzadság csepp összekeveredett a másikkal. Aominéről is lekerült a póló, a sötétbe, az éjszaka leple alatt ölelte Kagamit, csókolta, hevessége öröméről, vágyáról árulkodott. Nem érdekelte, hogy hol vannak, forróságot akart. Kagami forróságát, ahogy körbe öleli, szinte megfojtja. Kagami pedig elvesztette az eszét. Aomine elvette neki, ahogy leszorította a csípőjét a földre és hozzá dörgölőzött. Végig harapdálta a testét, egyetlen centimétert se kihagyva. Érezte, ahogy lekerül róla a nadrág.

Olyan mélységesen remegett. Mégis nedves, vágytól remegő combok szorították, ölelték át.  Három ujja hiába fért el kényelmesen, félt. Olyan hihetetlennek tűnt ez az egész helyzet, hogy attól reszketett, hogyha elmerül a másikban, szertefoszlik minden, felébred és őrjöng, ahogy általában a vágy álmai után. Mégis, ahogyan hímvesszeje finoman nyomult a szűk járathoz, kijózanította, élezte az érzékszerveit, hogy csak erre a pillanatra figyeljenek. A szűk alagút beengedte, az izom gyűrűk egyesével szorultak rá a farkára. Ívbe feszült a háta, a hold megvilágította hevült alakjukat, ahogy egymásba fonódtak. Egy mély nyögés szakadt ki a sötét ajkakból. Az alatta lévő fiú fülei vörösek voltak, ám nem csak azok szikráztak pirosba, hanem arca is. Szemei a gyönyörtől ragyogtak, minden rezdülését figyelve a fölötte tornyosulónak. Remegve csókolták egymást, Aomine pedig szépen, lassan mozgott.
Összefonták az ujjaikat. Izzadt testük remegett, a visszafojtott vágytól. Aomine maguk közé nyúlt, és a szép, hosszú vesszőt kezdte el simogatni. Kagaminak torkán akadtak a nyögések, már csak kéjesen vonaglott a forró betonon.
A hűvös levegő simogatta a testüket, ők pedig elérték a gyönyör fényességét. Lebegtek a fehér semmiben, hogy aztán remegve öleljék egymást…

Kagami nehezen pislogott, mikor Aomine fölöltöztette. Annyira nem is volt tudatában a jelennek. Mikor visszafektette őt a kellemesen meleg betonra, Aomine is lefeküdt mellé. Őt nézte. Kagami kinyitotta fáradt szemeit.
A rubint szebben csillogott, mint valaha. Szerelem tükröződött rajta, kellemes elégedettség. Csillogó szépség.
Aomine szája mosolyra húzódott. Homlokon csókolta Kagamit, aki egyre laposabban pislogott. Végül elszenderedett. Aominében szöget vert, hogy hogy fogja hazacipelni, de csak nevetett.
Szorosan ölelte magához a vöröst, aki testileg és lelkileg elégedetten bújt oda hozzá. Kisimított egy hajszálat az arcából.
Elképesztő vagy, BaKagami… Elérted, hogy ne csak riválisként tekintsek rád, hanem úgyis, mint az életem nagy szerelmére… ah, azt hiszem reménytelen vagyok. Reménytelenül vagyok beléd szerelmes – majd még egyszer homlokon csókolta, és szorosan a karjai közé zárta.

„Még akkor is kedvellek, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kedveljelek.”
/ Rachel Gibson/