Málna és Ribizli I.

Málna

Mindig is szerettem az édességeket. Mind különböző, egyéni ízzel. Szeretem az édeset, a sósat. Valahogy muszáj mindig nyámmognom egyet, elvégre akkor nem érezném azt a varázst. Azt, amit ez a kicsike csokis rúd okozz. Mosolyt csal az arcomra. Minden egyes íz külön világ volt.  Mintha „meséltek” volna nekem.
Az életemben kétszer kóstoltam igazán finom ízt… az egyik a Málna édes íze, míg a másik a Ribizli keserédes íze volt. A Málna íze… megrészegített. Teikos évekre vezethető vissza ez az egész finomság.
Titokzatos volt, s felkeltette az érdeklődésemet. Ami igazán nagy szó. Nem jött a közelembe senki, talán a magasságom, vagy a beszélőkém okozta a gondot. Tudjátok, nekem igazán különleges orrom volt az ízek érzékelésében. Ezért is, mikor elment pár ember mellettem, az illatukról eszembe jutottak különböző ételek. Tudtam, hogy csak azokra érdemes oda figyelni, akiknek gyümölcs aroma árad a bőrükből. Így mikor megéreztem a Málna eltéveszthetetlen, édes illatát, felkaptam a fejem. Szemeim kutatták az illetőt, akiből feltehetőleg jöhetett ez az édes, eltéveszthetetlen illat. De elvesztettem. Így ugyanolyan tempóban kullogtam tovább, noha a kedvem kicsit megcsappant.

Csatlakoztam a kosár csapathoz, olyan unaloműzés gyanánt. Ott éreztem meg először az Áfonya robbanó, erőteljes illatát. Ezt nem tévesztettem el. Egy sötétbőrű fiú volt, aki felettébb jellemezte ezt a gyümölcsöt. A bogyó félék királya. Van egyfajta tekintélye – gondoltam. Ő volt az ász a Teiko kosárcsapatban. Több féle emberke figyelemre se volt méltó. Így unalomból el voltam egy jó ideig.

Amíg a Zöld Alma illata meg nem csapta az orromat. Egy büszke ember csatlakozott a kosárcsapathoz. Furcsa egy szokásai voltak. Mindig hozott magával valamit.
S ekkor újra éreztem a Málna illatát. Mikor megláttam az illetőt, szemeim elkerekedtek. Kicsi volt, akár egy málna szem, de édes is, mint maga a gyümölcs. Mindig komoly tekintettel járt, egy boldog mosolyt sose láttam az arcán. Amikor szája mosolyra görbült, inkább volt ijesztő, mintsem kedves. De mégis magára vonta a figyelmemet. Azt gondoltam, hogy kicsiny termete ellenére óriási személy. S ahogy észrevettem, csak vele töltöttem az időmet. Utána loholtam, s ő ezt nem bánta.
- Aka-chin, mikor végzel? – kérdeztem, mikor shogit játszott. Ő csak elmosolyodva nézett rám, habár ez már nem ijesztő volt, inkább csak azt üzente; várj még egy kicsit, hamarosan. S én mindig csak vártam. Vártam, hogy mikor foglalkozik velem, hogy mikor birizgálja a hajamat. Bizony, én még azt is megengedtem volna neki. Pedig nem szerettem, ha játszadoznak a hajammal. Mégis… Tőle szerettem volna, ha néha megsimogatja a fejemet. De ő ezt soha sem csinálta volna, hisz a személyisége eltért attól, amit én képzeltem. Egy aranyos, édes, pirulós Aka-chint akartam. De ezt soha nem kaptam meg. Annyira nem hiányzott ez a képelt személyiség, örültem, hogy olyan amilyen. Igaz, voltak kegyetlenségei, sőt talán túl sokszor is átléptek egy bizonyos határt. Mégis érdekelt az elérhetetlensége. Érinteni akartam a bőrét, amely oly selymesnek tűnt, és puhának, mint egy drága szövet. Érinteni azokat a… cseresznye piros ajkakat. Amelyek olyan puhának tűntek, akár a gumicukor. Érezni akartam azt a kicsi testet, amely csakúgy elveszett volna az ölelő karjaim között.

Minél többet gondolkodtam, ezen, s néztem őt, annál jobban érezni akartam ennek a Málnának az őrjítően édes ízét. Ha már erre gondoltam a számban összefutott a nyál… kiszáradt a torkom és a szám. Mindegy volt hányszor követtem a tekintettemmel, tudtam, hogy ő erről tud. S mikor némán utána szegődtem, csak ennyit mondott;
- Atsushi, nincs semmi más dolgod? – kérdezte.
- Szeretek Aka-chinnel lenni. Netán baj?
- Nem – mosolygott vissza ismét úgy, ahogy csak rám szokott. Amit csak nekem szán, s senki mást nem ajándékozz meg ezzel. Meg kellett állnom. Szám egy kicsit tátva maradt, s a nyalóka, majdnem nemes egyszerűséggel esett ki ajkaim közül, hogy aztán a földön koppanjon, ezzel megfosztva engem a maradék pár perctől, amíg még élvezhettem volna az ízét. De gyorsan összecsuktam az számat, s lehajtottam a fejemet, s ő nyugodt léptekkel folytatta útját. Bele túrtam hajamba, s csak egy léha pillanatra felnéztem, rá. Nyelvem körül járta a kerek nyalókát, majd cuppanva tűnt el az ajkaim közül, hogy megnézhessem azt a pirosságot, amivel színezve volt. Ugyan olyan, mint az ő haja. Ajkamba kellett harapnom, nehogy egy kósza, vágyakozó sóhaj ki ne csusszanjon közöttük. Szememben csillogott valami titokzatos, az agyamat elöntötte egy vörös köd, amitől tompák lettek érzékeim, s utána nyúltam. Szinte azonnal magamhoz is rántottam volna, de ő megállt, és bennem is az ütő. Kezemet gyorsan magam mellé ejtettem, de a nyalókát már nem sikerült ajkaim közé tuszkolni, így megfordulva már úgy látott meg.
- Valami gond van, Atsushi?
- Nem, nincs… - válaszoltam, s magamra mérgesen sétáltam egyre közelebb hozzá. Miután látta, hogy ismét követtem, célja felé vette az irányt.

****

Kise-chin, akinek az illata legjobban a banánra hasonlított, már vagy három hónapja a kosárcsapatban volt. Állandóan Mine-chinnel versenyzett, de aztán ott volt még Zaki-chin is, de őt Aka-chin hamar kitessékelte. Az ő illata az avokádóra emlékeztetett. Nem igazán törődtem vele.  Mégis Kise-chin felettébb energikus volt, teljesen az ellentettje Kuro-chinnek, akit Aomine már rég felfedezett.

Egyszer történt asszem, amikor Kise-chin beszélgetésbe elegyedett velem, s nem a szokásos illatát éreztem. Furcsállva néztem, ezzel nem kicsit zavarba hozva őt.
- Miért nézel így rám Murasakibarachhi? Talán van rajtam valami? – nézte a pólóját, tapogatta az arcát. Közel hajoltam kilátszódó nyakához, s meg szagoltam közelről. Ő erre sikítva ugrott össze,s piros pírral lepett arcán dadogott össze-vissza nekem valamit - E-ez meg még is mi a fene akart lenni?!
- Kise-chin… Miért van rajtad Mido-chin illata? – úgy bizony. Banán és Zöld Alma keverék áramlott belőle. Ezért volt nekem furcsa az illata. S ezért nem tudtam eldönteni, hogy ő jön-e vagy Mido-chin.
- Mi-miről beszélsz? N-nincs is rajtam a-az illata… - húzta össze magát, s én hamar átugrottam a témát. Ha Kise-chin nem mondja el, akkor majd Mido-chin fogja.
Hasonló esett történ meg velem, csak ezúttal Kuro-chin vanília illata mellett éreztem a kirobbanó Áfonyát is. Mind a banán, és a vanília íz bizgatta fantáziámat, ezért nem sokáig bírtam magammal. Muszáj volt információt szereznem, mindkettőjük ízéről. Meg természetesen azt is, hogy van nekik ilyen kevert illatuk.

Együtt sétáltunk haza Mine-chinnel az egyik edzés után, s én pockit ettem. Éppen egy vanília ízű került a kezeim közé, s mielőtt bekaptam volna, tanulmányoztam. Utána számba véve kezdtem el nyámmogni, s újra egy olyat húztam elő, de ezt oda nyújtottam Mine-chinnek.
- Tessék, Mine-chin. Vaníliás. – ő ugyan először furcsállva nézett rám, de elfogadta. Figyeltem a reakcióit, s nem hagytam figyelmen kívül az arcán enyhén ellepő pirosságot. Habár nehéz volt észrevenni bőrszíne miatt.
- Köszi, Murasakibara.
- Nee… - szóltam föl, mint aki csak valami könnyed témába akar bele kezdeni. – Te nagyon jól ki jössz Kuro-chinnel, igaz, Mine-chin?
Köhögni kezdett, azt hiszem félre nyelt. Megütögettem a hátát, majd felháborodva ütötte el a kezem.
- Elég lesz, Murasakibara… ez fájt!
- Ah – lepődtem meg – Gomenne, Mine-chin.
- Lehetőleg ne vágj rá ekkorákat a hátamra, ha kérhetem. – húzta össze mérgesen a szemöldökét.
- Rendben, rendben – emeltem fel védekezően kezemet. – Nos?
- Hát… Jól kijövök Tetsuval… - folytatta, s fülei picit elvörösödtek. Kérdezgettem, hogy milyen kapcsolat van közöttük, és ő természetesen rögtön rá vágta, hogy baráti, ne gondoljak már rosszra. Pedig nem is gondoltam semmire. Persze unottan hallgattam azt, ahogy beszél, elvégre nem ez érdekelt, de be kellett vezetnie ezt valahogy. Mikor már nagyon belelendült a beszélgetésbe, közbe szóltam.
- Mine-chin, kérdezhetek még valamit?
- Mi lenne az? – ásított egyet, s kezeit a tarkójára rakta.
- Kuro-chinnek tényleg olyan finom vanília íze van, mint amilyen illata? – kérdeztem, s ahogy mentem előre, észrevettem, hogy Mine-chin nem jön utánam. Hátra néztem, s egy lefagyott, vörös arcú Mine-chint láttam. Ehhh, ennyire zavarba ejtő a dolog? Pedig csak azt kérdeztem meg, hogy tényleg vanília ízű e. Visszaballagtam hozzá, s megráztam a kezem az arca előtt. Ő erre hápogni kezdett, majd újra megindult. – Mine-chin, valami baj van?
- L- láttál minket, Murasakibara? – kérdezte egy kis idő elteltével, amire meglepetten pislogtam. Én kérdeztem. Ilyenkor válaszolni kellene, nem pedig visszakérdezni…!
- Látni? Nem, nem láttam, hogy miért olyan az illatod egy része, mint Kuro-chinnek. Ezért kérdezem, moo! – mondtam picit idegesen, vagy inkább türelmetlenül. Mine-chin csak elpirult, majd hadonászni kezdett, majd kinyögte, hogy ő közeli kapcsolatban áll Kurokoval. Itt én akkor csak nagyokat pislogtam, mert én nem értem az ő észjárását. Folyton dadogott, s kezdett nagyooon idegesíteni. Miért nem tud nekem senki normálisan válaszolni? Kise-chin, Mine-chin… benned bízok, Mido-chin!

Nem faggattam tovább őt, s ő ezzel hálát adott az égnek. Én erősen gondolkodtam, hogy mint, s hogy lehet, de moo… Ez olyan gonoszság, hogy így kitolnak velem! Igaz, kicsit későn kapcsolok az ilyen dolgokban, de nem kéne velem olyan lekezelően viselkedni, mint egy gyerekkel…

Másnap reggel futóbban elcsíptem Mido-chint, de sajnos nem tudtam beszélni vele. Sietett, kifogása az volt, hogy hamarosan kezdődik az óra, s én is menjek. Így is tettem, csakhogy amikor beértem az osztályterembe, s az órára néztem, még nyugodtan volt tizenöt perc becsengőig. Remélem, nem kell mondanom, milyen mérges lettem Mido-chinre. Bedurciztam és leülve a helyemre nem is figyeltem senkire, csak a forró haragomra koncentráltam. Mido-chin olyan gonosz. Azt hiszi, hogy mivel ő okosabb, figyelemre se méltó vagyok.
Idegesen kopácsoltam az ujjaimmal a padon, mikor az egyik lányhad becsörtetett a terembe.
- Minna, nem tudjátok hol van Kise-kun? – he? Nincs itt Kise-chin?, kémleltem körbe, s való igaz volt
- Kise-kun? – szólt valaki. – Olyan öt perccel ezelőtt ment el, azt hiszem a tető felé.
- Honto? Csak mert kölcsön kértem tőle valamit, és csak most lenne időm visszaadni… - felálltam a helyemről, majd a lány felé vettem az irányt.
- Majd én elviszem Kise-chinnek. – kaptam ki a kezéből a lemezt, s a tető felé trappoltam. Nem igaz, hogy mindig kihagynak mindenből! Tudni akarom, hogy miért vannak így összenőve! Velem nincs senki, én vagyok Aka-chinnel és az nem ugyan az! – bosszankodtam egyre jobban közelítve a célom felé. Fölrohantam a lépcsőkön, majd kezem a kilincsre került. El akartam fordítani, ám nem ment. Ne mááár! Ne hagyj cserben!  - rángattam, de nem akart kinyílni. Nagyot nyeltem, majd szomorúan fordultam, meg és kezdtem a lépcsőn lefele sétálni.  Megint! Megint kihagynak engem… régebben is ez volt. Miért nem vagyok elég jó?  Ch.. – megálltam, majd leültem a lépcsőre, s fejemet a térdemre hajtottam. Duzzogni kezdtem. Hallottam a csengőt, de rá se hederítettem. Csak ültem, s mérgelődtem. Mido-chinen, Kise-chinen, Mine-chinen, és már Kuro-chinre is megharagudtam.
Felpattantam és ismét útra keltem. Bevásároltam a büfében, s mentem volna egy nyugisabb helyre, hogyha egy hang nem állít meg.
- Nem órán kéne lenned, Atsushi? – a Málna illata ismét orromba kúszott, ám most felettébb mérges voltam.
- Miért érdekel Aka-chin? Nem számít, hogy ott vagyok-e vagy sem. – szórtam a szavakat, dühös arckifejezéssel. Lépkedtem is tovább, ám a zsenge gyümölcs aroma nem akart megszűnni. Megálltam, s ekkor egy kis test ütődött a hátamnak. – Heh?
- Atsushi, kérlek, ne állj meg ilyen hirtelen. – rótt meg.  Hátra pillantva néztem őt. Őt akit teljesen nem értek. Aki egyik pillanatban sehol sincs, a következőben pedig mindenhol. Ha őszinte akarok lenni… talán ő bosszant a legjobban. Az ellenállhatatlan Málna illata, amivel megőrjít, az apró termete, ami miatt olyan édes, de a jelleme, amellyel mindenki fölé magasodik. Ez a kis ember, ez a szörnyen édes ember akar uralni engem, ki hozzá képest hatalmas? Az arrogáns viselkedése, minden…
- Aka-chin…
- Hmm? – kérdezte, s fejemet elvesztve ejtettem ki kezemből az édességeket, s fölé hajolva fogtam arcát tenyerembe, hogy aztán engedve mohó étvágyamnak rátapadhassak azokra a hívogató ajkakra. Több volt ez, mint holmi vágy. Vágy, az iránt hogy megízleljem ezt a tiltott gyümölcsöt. Csak itt nem az alma játszott szerepet, hanem a málna. Ez a szörnyen édes, és ínycsiklandozó málna. Ajkai olyanok voltak, mint valami puha mályvacukor, amik oly ártatlanul rezzentek össze, mikor én hozzájuk értem. Talán egy percre eltűnt a tekintély, elveszett belőle, csupán egy percre az a nagy ember, aki volt. Az, ki oly büszkén járt. De számomra, ki eddig távolról csodálta, tökéletes esély, hogy megérintsem, hogy finoman érintsem bőre selymességét, azt a vörös haját.
Gyengéden öleltem karcsú, törékenynek tűnő testét, s engedni én bizony nem engedtem. Öleltem, ízleltem addig a percig, míg lehetett. Mikor elengedtem, ismét fellobbant az, mi egyszer, mikor hátulról csodáltam. Szemei csillogtak, ajkai duzzadtak lettek fogaim harapásaitól. Nem pocsékoltam több időt ostoba szemezésre, ismét birtokba vettem Málna ízű ajkait, hogy mennyei csókokkal ajándékozhasson.
Pofon csattant arcomon, mely miatt arcom égni kezdett. Pár percig csak meredtem arra, merre a fejem fordult ütés erejétől, majd kezdtem felfogni, hogy mit is tettem. Félelem kerített hatalmába. Nem, nem attól, hogy esetleg add még egy józanítót. Nem. Attól, hogy elmenekül előlem. Kit eddig talán a legközelebb engedett magához. Ijedten fordultam vissza, hogy még az utolsó szalmaszálba kapaszkodhassak.
- Aka-chin, én…! – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, helyette felemelte a kezét. Ezzel elcsitított, miszerint nem akarja hallani ostoba magyarázatomat. Tudtam, eldobta minden belém vetett hitét, bizalmát. Nem voltam neki több immár, mint valami emberi lény. – Aka-chin…
- Elég legyen Atsushi – zaklatott hangjára felfigyeltem és ránéztem. Arcát vörös borította el, s hiába próbálta megkeményíteni vonásait, csókom még mindig ajkán égett. Ekkor jutott eszembe az a kérésem, minthogy egy ilyen édes Aka-chint szeretnék. S el kellett ismernem. Édes volt. Aranyos. Nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal. Viszont a tudat, még mindig ott volt, hogy az előbb lökött el magádtól.
Rendbe szedte magát, egyenruháját megigazította, s el is suhant volna mellettem, de nem. Nem engedhettem csak így el.
- Aka-chin, várj, figyelj, én…! – ám kezemet azzal a lendülettel el is csapta. Nem csak ez volt meglepő, hanem az arca is. Zavart volt, és szemei könnybe lábadtak. Ez az arc, ez a tekintet… arra ösztönzött, hogy végképp ne engedjem el. De ő döntött. Helyettem is. Akkor és ott hátra arcot csinált, ahelyett, hogy bármit mondhattam volna még, esetleg hozzá érhettem volna. Ott hagyott kétségek között.

***
- Szóval ez történt. Így már értek mindent – mondta Mido-chin miközben én a pockyval számban meredtem ki az ablakon. Végül is betartotta a szavát, találkozott velem az órák után. Elmondtam az Aka-chinel történt dolgokat, és először megdöbbent, aztán együtt érzően sóhajtott. Elmagyarázta, hogy ez várható volt Aka-chintől.
- Mido-chin.
- Hmm? – kapta fel lehajtott fejét.
- Szerinted mi ez? Vagy mit tegyek? – kérdeztem, miközben lelkemben kényelmetlen érzés költözött. Olyan… nem tudom. Én ezt nem értem.
- Sajnos én se tudom pontosan. Két dolog lehetséges. Az első – feltolta a szemüvegét, s kicsit elpirult -; hogy vágysz Akashira. A testére. – itt már köhécselt egyet.  - A második; ami szerintem valószínűtlenebb, az, hogy beleszerettél.
- Mi? Én? Aka-chinbe? – nyíltak tágra a szemeim. Beleszeretni?
- De mint említettem, ez valószínűtlenebb. Kevés esélyt látok rá, hogy megszeress valakit úgy, főleg akkor, miközben még ilyen kisgyerekes gondolkodással állsz elő. Szerintem neked ez amolyan, kíváncsiság. Kíváncsiság egy… hogy is mondjam – esett gondolkodóba, s összefonta a karjait. – Áh! – találta meg a megfelelő kifejezést – Kíváncsiság egy olyan édesség iránt, amit még soha sem kóstoltál.
- Édesség? – estem jó magam is a gondolkodás medrébe. Valóban. Az elején csupán a kíváncsiság hajtott. Hisz a Málna íze mindennél finomabbnak tűnt. Lehet, hogy félre értettem volna mindent? Tényleg csak ez lett volna? Csak ez hajtott hozzá, oly sok ideig? Egy testi kontaktust, semmi érzelem? Pedig én csodáltam. Felkeltette az érdeklődésem. Még csak nem is a valódi arcát ismertem meg elsőre, csak az álarcát, amit mindig mangán hord. Nem, nem lehet… Meg kell bizonyosodnom róla. Muszáj. – Mido-chin… arigatou.
- Heh? – nézett fel, mert ismét kusza gondolatati medrébe merült. – Várj, Murasakiara! Mit fogsz csinálni? Hisz azt se tudod, mit érzel!
- Ezt akarom én megtudni! – szóltam vissza egy hátra arc kíséretében. Nem tudom mi fog történni. Annyit viszont remélhetek tőle, hogy meghallgat.  De előtte összekell szednem a gondolataimat.

A másnap hihetetlen gyorsasággal jött el. Reggel mikor fölkeltem kényelmetlen érzés kerített hatalmába. Nem volt jó. Soha sem éreztem ilyet, s nem tudtam kezelni, viszont valami olyan gyanúja volt ennek az egésznek, hogy Aka-chin miatt van. Ami tegnap történt és persze az én esztelenségem miatt is. Mert nem tudtam magamnak parancsolni!

Minden olyan idegesen telt aznap. Mikor végre az edzéshez értünk, összefutottam Mido-chinnel.
- Murasakibara. Ugye nem tettél semmi meg gondolatlant? Tegnap olyan felelőtlenül elrohantál…
- Még semmit Mido-chin. Még semmit. – mondtam neki, amire rosszallóan megrázta a fejét.
- Mindent csak megfontoltan. Gondold, át mielőtt cselekszel. Ez egy jó tanács – csukta be a szekrény ajtaját – tőlem. Fogadd meg – fordult felém.
Én néztem őt, és a komoly arckifejezését. Csak bólintottam, majd én is elindultam vele együtt az edzésre.
 Aka-chin természetesen nem szólt semmit, szinte észre se vett. Ez gond volt. Mert csak felhúztam magam rajta. Dühített, hogy oly tökéletesnek képzeli magát, holott akkor, amikor megcsókoltam akkor annyira védtelen volt. Akkor előttem megtört és olyan csábító volt. Mégis, ő ezt akkor csak egy ostoba balesetnek kezelte. Ez dühített. Nagyon.

Mikor vége lett én indultam meg utolsóként. Lábam olyan volt akár az ólom. Az egyiket olyan nehezen tettem a másik után, hogy az a pár perc, míg beértem öltözőbe több órának tűnt. Viszont féltem, hogy nem csak ez miatt van.
Amikor befordultam az ajtóban megláttam, ahogy leveszi a pólóját és addig a rövid ideig, míg látni véltem alaposan meg figyeltem fehér bőrét. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd én is hozzá láttam lassú öltözködésemnek. Körülöttem – mikor már a fürdős cuccomat készítettem elő – már mindenki vette fel a ruhájukat, hogy pár perccel később csukódjon az ajtó. Derekamra csavartam a törülközőt, és némi tusfürdővel betértem a fülkékbe. Nem voltam egyedül, még pár tag is ott volt, és még Aka-chin is most vette igénybe a fürdő szolgáltatásait. Magamra csapattam a forró vizet, hogy elmerültem gondolataimban. Nem… inkább kiürítettem az elmémet. Álltam a zuhany alatt, és ellazult minden izmom, porcikám, a feszültség a vízzel együtt a lefolyón át távozott…
 Mikor éreztem, hogy bőven elég lesz, akkor elzártam a csapot, és derekamon hanyagul lévő törölközővel kisétáltam a fülkék közül. Ott még hárman lézengtek, de már Aka-chint nem láttam. Elhúztam a számat, majd én is hozzá láttam az öltözködéshez. Mikor a fejemet töröltem valaki gyengéden megérintette az oldalamat, majd alig érezhetően, de végig húzta a hátamon is. Hátra néztem, és láttam, hogy… Aka-chin akar elmenni mögöttem csak nem igazán jött össze neki, és így csak némán próbálta tudtomra adni azt, hogy menjek arrébb. Egyet előre léptem, majd ő kinyitotta a mellettem lévő ruhás szekrényt. Lélegzetem egy kicsit felgyorsult, szívem vadul kalapált. A póló is rajtam volt, mikor becsuktam az ajtót, de az öltözőben rajtunk kívül senki. El akart menni mögöttem, de hátra lépve útját álltam. Sóhajtott, majd előttem próbálkozott kiutat keresni, de mikor ezt is meghiúsítottam, akkor felnézett végre rám. Én lenéztem rá, s nekem szegezte kérdését.
- Mit szeretnél ennyire, hogy nem engedsz? – tekintetét enyémbe fúrta én meg csak néztem. Legszívesebben azt akartam mondani, hogy „Téged”, de elvetettem.
- Beszélni veled Aka-chin a múltkoriról. – mondtam. Nézett, s lökött is volna el, de most nem engedetem, neki nyomtam a szekrénysornak és közel hajoltam hozzá. – Komoly szándékaim vannak.
- Mit illetően? – vágott vissza. Elhúztam a számat, de utána közel hajoltam hozzá, s puhán érintettem az ajkait. – Ezt akarod?
- S még annál is többet.
- Idióta vagy, Atsushi. Most engedj el, nem hallgatom tovább ezt… - indult volna el, de elkaptam kezeit és feje fölött szorosan fogtam. Ismét éreztem ajkai puhaságát, de most már nyelvem is kísérő lett. Szabadon lévő kezem arcát érintette, miközben mohón faltam. Mikor erős volt a levegőhiány elengedtem ajkait, mik már oly pirosak lettek tőlem.
- Hallgass meg. Szeretnélek Aka-chin. Akár itt is. Sőt… - buja tekintetét látva, ismét apró csókokkal ajándékoztam. – Kérlek… engedd meg…
- A magyarázatodat engedjem meg, vagy azt, hogy magadévá tegyél? – erre a szégyentelen kérdésére muszáj volt fejemet vállába temetnem. – Atsushi, ha a másodikra gondoltál, akkor…
- Nyugodj meg Aka-chin. – néztem fel rá vággyal teli szemekkel – Annyira nem vagyok tudatlan, hogy ne tudjam, mire vágyok – a füléhez hajoltam, testemmel pedig hozzá préselődtem. – Rád…
Itt volt az a pillanat, mikor egy elhaló nyögéssel adott engedélyt arra, amit eredetileg akartam. A beszéd üres időcséplés lett volna. Finoman csókoltam nyakát, miközben elengedtem a kezét, ő pedig készségesen átkarolta a nyakamat. Amikor őt csókoltam, akkor engedelmesen bele túrt hajamba, száját kinyitotta, hogy felkutassam málna ízű szája minden kis zugát. Derekánál fogva öleltem, csókoltam kulcscsontját, majd fölkaptam és végig döntöttem a padlón.
- Ez hideg… Most komolyan, itt…? – csókkal fojtottam belé fölösleges szavait.
- Komolyan. Hogy mondhatnék nemet az irántad érzett vágynak, amikor olyan édes nyögéssel adtál nekem engedélyt? – elpirult, de szigorú arckifejezése ott volt arcán, majd pár perc múlva már eltűnt, s a gyönyör ruházta fel érzelmekkel teli arcát. Finoman kóstolgattam, miközben éreztem, hogy meg-megrezdül pár érzékeny pontjánál a testén. Mielőtt ténylegesen rávetettem magam előtte kigomboltam nadrágomat, levettem a felsőm, s fülem mögé tűrtem egy tincset, ami akadályozta a látásomat. Aka-chin szemét alkarjával takarta, s egyik lábát felhúzta. Széttártam a lábait, s hozzá láttam ennek a Málnának az elfogyasztásához. Ölelt, csókolt, s engedte nekem is ugyan ezt. Combjai szépek voltak, csókja édes, teste meseszép. Mohón csókoltam bele a hasába, s gatyáját ezzel a lendülettel húztam is le. Az alsónadrág szélén megjelentek a vörös pelyhek, mik hamarosan tömegesen jelentek le, ahogy lehúztam az alsónadrágját is. Szívem a torkomban dobogott, ágyéka hívogatott, így bele is csókoltam, amit ez az édes teremtés egy nyögéssel jutalmazott. Ezek soha nem hallott, képzelt hangok voltak. Éreztem magamon, hogy keményedek, de tartottam magam. Ez az egész önfegyelem talán addig tarthatott, míg lába, mely különböző okok miatt az enyém közt volt, finoman simított végig ágyékomon. Ekkor pattant el bennem valami, de még így is gyengéden estem neki. A gondos előkészítés olyan sok percnek tűnt. Olyan rengeteg időnek, alig vártam, hogy benne legyek. Mikor végre elfoglalhattam megérdemelt helyem, a forróság úgy ölelt körbe, mint ha soha el nem akart volna engedni. Teste megmerevedett, nem mozdult. Óvatosan simultam immár a hátához, mivel ez fájdalom mentesebbnek bizonyult, mint amiben kezdtük. Füléhez hajoltam, és folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e, minden rendben van-e.
- Fenébe… ez olyan megalázó… - suttogta, de tisztán hallottam, noha ez igazán sértette a fülemet.
- Aka-chin… mozoghatok? – kutattam arcát, s hiába volt talán neki ez kényelmes, engem felettébb bosszantott, hogy arcát nem láthatom.
- Atsushi… fájni fog…
- Ígérem, hogy nem fog… bízz bennem – suttogtam neki vissza, s kezdtem kihúzódni belőle, hogy aztán újra elmerülhessek benne.
- Nhem, az, teh… idióta…nhhh… - lassítani akartam, de ezek az elfojtott nyögések, jobban növelték bennem a tomboló vágyat.
- Akkor… mi? – kérdeztem vissza kicsit akadozva.
- Nem…. nehkeem… haneem… neh…keeed… nhhhh, aah!- elértem benne azt a pontot, mitől csillagokat látott,  s most már kihúzódtam belőle, majd hátára fordítva merültem le benne újra.
- Jelenleg ez… nem érdekel… - sikolyai egyre hangosodtak, végre kiengedte hangját. Beletúrtam a hajába, ő átkarolta a vállamat, úgy ölelt.
Ott megkóstoltam, magamévá tettem azt az isteni Málnát, miután oly sok idő elteltével áhítoztam…

****
Lassan sétáltam a hulló cseresznyefa virágai között. Vége lett a tanévnek, és mi végzősök megkaptuk a bizonyítványokat. A lányok sírtak, a fiúk ugyanúgy baromkodtak ahogy eddig is. Csak én kerestem valakit. Hamarosan észrevettem egy vörös buksit, ahogy a hátsó kert felé megy. Az ünnepség igaz még folyt, de mi már nem szerepeltünk az ütemtervben. Utána eredtem, ahol a cseresznyefa virágok még szebbek voltak. Megpillantottam, ahogy épp a hátsó kapuhoz sétál.
- Aka-chin… - szóltam utána, amire megtorpant, de nem fordult meg. – Aka-chin, te meg, mégis hová…
- Atsushi – hangja parancsoló volt. – Éppen menni készülök. Ha megbocsátasz…
- Aka-chin… - utána eredtem, mint oly sokszor. De megálltam előtte pár méterrel és vártam, hogy mondjon valamit. De én tettem meg.– Tudod Aka-chin… sokszor el szerettem volna már mondani neked valamit. Úgy gondoltam… itt az ideje.
- Mi lenne az?
- Az, hogy fontos vagy nekem. – mondtam, miközben felé nyúltam. Érezni akartam a testének a melegét. Azokat a csókokat újra. Ám hangja jégcsapként fagyasztotta meg jó kedvemet.
- Csakhogy tisztázzuk… azaz esett számomra nem jelentett semmit. Csupán meg akartam mutatni neked milyen komoly dolgokkal is játszadoznak a felnőttek. – nem értettem mit beszél, úgy forgatta a szavakat. – Egy szóval… mostantól hagyj békén. Ne gondolj rám. Elvégre neked ez csupán egy ismeretlen finomság volt nem de? – szólásra akartam nyitni a számat, de szavai belém fullasztották azokat. Nem tudtam szólni. Pedig annyi mindent akartam.
- Viszlát, Atsushi! A Yosen Középiskolába mész igaz? Sok szerencsét neked! – mondta miközben elsétált. Lépteit még most is hallom. Akkor ott összetört bennem valamit. Talán eldobta végleg a tiszteletét irántam. Mosolyomat oly keserűnek éreztem.
Pedig olyan édes volt ez a Málna.

„ Azt hittem elveszítelek. Rosszul gondoltam.
Mielőtt enyém lehettél volna, már akkor elveszítettelek.”