Nya~~ akkor... kezdjük...,:
Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!... *nagylevegőt vesz* .... Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen!Gomen! és még egyszer Gomeeeeeen! ><
Ezer bocsi, hogy ilyen későn hozom, de nem volt időm írni >< szégyellem magam is miatta... itt volt a ballagás stb... xd Remélem el nyeri tetszéseteket :333 Hosszú lett xdd
Az ágyon fekve merülök bele a gondolataimba. Mióta vissza jöttem Yokohamába, eltelt már egy egész hónap. Nagyjából visszatért minden a rendes kerék vágásba, úgy ahogy. A munkahelyemen nem mentek elsőre könnyen a dolgok, de mivel sikerült megőriznem a nyugodt és kimért személyiségemet, azóta, kellő képen tisztelnek. Itt sajnos nem rögtön főorvosként kezdtem, hanem rendes köz orvosként. Természetesen kiváló teljesítményemért ismét élvezhettem a nekem már rég megszokott helyet. A kórház igazgatója, Katsuma-san igazán kedves ember, hasonló személyiséggel van megáldva, mint Tanako-san.
Magával a munkával nem is lenne baj, de azok akikkel együtt dolgozok.. hogy is mondjam... furák. Ők azok a tipikus őrültek, de mégis ha emberi életekről van szó, akkor hasonló komolyságot tudhatnak maguknak mint én. Katsuma-san azt mondta, hogy ők tökéletesek az én elvárásaimnak.
Igaz is, de... itt a bökkenő. Ugyanis én még el is viselném a személyiségüket, ha nem egy bizonyos kávézóba rángatnának el minden nap... Pontosan. Oda ahol az én szeretet Taka-chanom dolgozik. Bizonyos értelemben jó is meg nem is. Kérlek, ne tituláljatok perverznek a következő kijelentésemért. Nem tehetek róla. Szóval...amíg ők ott a beszélgetnek,én addig Takao fenekének a bámulásával ütöm el az időt. Igen, szánalmas, magam is tudom... de az a feszes, kerek fenék, amibe ha belemarkolsz teljesen beindít...mmmmmrrr...
Khm... bocsánat elszaladt velem a ló... szóval azt próbálom ezzel mondani, hogy egész jól megy a sorom, azt kivéve, hogy nem beszéltem Vele.
Anya mondta, hogy ideje lenne már találkoznom Takaoval, mert igazán aggódott értem...
- Aggódott értem - mondom ki hangosan, a számomra még mindig hihetetlen dolgot. Arcomat kezeimbe temettem, majd az órára nézzek. Talán ma már nem kéne jelentéseket és hasonlókat írnom.
Lefürdök, majd frissen és tisztán fekszek be a hideg ágyba. Az új lakásom még hideg és komor. Remélem, ez nem sokáig marad így.
Nem sokára magával ragad a sötétség...
****
Hogy az isten verné meg azt, aki nem rendezetten rakja el a a kórlapokat! A reggelem is pocsékul kezdődött, de ez! Morgósan rakom rendbe a dolgokat az asztalomon, mikor nyílik az ajtó. Hotaru-chan lép be rajta, de éppen nem tudok rá figyelni. Ahogy mindig, zavartan és félősen szólal meg
- M-midorima-sensei... egy kis probléma adódott... - mondja dadogva, mire én csak egy pillanatra nézzek fel, hogy folytathatja - két... férfi veszekszik a folyosón... és zavarják a betegeket...kérem, sensei...
- A fenébe! - csapok az asztalra, mire a leányzó sikkant egyet. Hol a rohadt életben van az a büdös kórlap?! Oké, Midorima, nyugodj le... Levéve a szemüvegemet sóhajtok egyet, majd fáradtan dörzsölöm meg a orrnyergemet. Már délután van, de ez sem segít semmin...
Immár nyugodtam fordulok a megijedt ápoló nő felé.
- Két férfi, mi? - kérdezem, és a folyosó felé indulok.
- Igen, azok, de... az egyik egy súlyosan sérült és hát nem tudom, mit is tehettem volna... - mondja, és én teljesen megértem. Mit kezdene két idiótával?
Ahogy közeledünk a két említett felé, meghallom a szavak csatáját, és a nem túl kedves jelzőket.
- Miért voltál olyan idióta, hogy vissza mentél?!
- Fogd be! Na és te?! Te sem vagy jobb, nézd a karodat! - a szavak csak úgy repkednek, szállnak, döfik a másikat, míg élükkel fájdalmat nem okoznak.
Kiérek végre a falak takarásából és feléjük veszem az irányt.
Amikor végre fölnézzek és meglátom azt a kettőt, már a fejem fogom. Még ezek is! Nem elég, hogy a mai napom még így is elég pocsék, most ez a kettő!
Mögéjük lépve adok, mindkettőnek egy-egy tarkóst. Jajgatva kapják felém a fejüket, majd elképedt tekintetüket látom.
- Ahomine és BaKagami! Örülnék, hogyha nem a kórházban szapulnátok egymást! - mondom kemény hangon, majd intek nekik, hogy kövessenek. Még mindig morgolódnak a hátam mögött, de amikor szúrós pillantás vettek rájuk, abbahagyják.
Elérve az egyik vizsgálót beinvitálom őket, majd leültettem őket az ágyra. Mérgesen néznek egymásra, majd Aominéhez fordulok.
- Mit csináltatok? És miért veszekedtetek? - kérdezzem meg, majd elkezdem fertőtleníteni a lőtt sebet. Szerencsére csak felszíni sérülés.
- Pff... Kaptam egy bejelentést a kapitányságon, mi szerint valami őrült felgyújtott egy házat és túszokat tart. Mire kiértünk ott volt ez az idióta is megégve, és majdnem eltalálta a golyó, de az volt a mázlija, hogy még idejében elrántottam.
- Így te sérültél meg - vonom le a következtetést.
- A te hibád! Minek álltál elém?! - mondja az eddig hallgatag Kagami. Arca kétségbeesettséget tükröz, és látom az arcán, hogy mindjárt sír, de tartja magát.
- Hagyjál már, ez a dolgom. Amúgy is, te meg megégtél, mert voltál akkora
idióta és vissza mentél az égő házba! - kell ki magából is Aomine. Nem szólok semmit, beszéljék meg, addig én ellátom őket.
- Na látod, nekem pedig EZ a dolgom! Kimenteni az embereket az égőlakásokból, és eloltani a tűzet! Nem pedig az, hogy idióta pasikért aggódjak naphosszat! - erre mer kicsit felkapom a fejem, és jobban figyelek arra, hogy mit beszélnek. - Olyan barom vagy remélem tudod.
- Ch... - mondja Aomine és Kagami elfordítja a fejét. Komolyan, mint egy rossz házas pár. Habár itt tartunk... Lehet, hogy most ők együtt vannak? Amint végzek Aomine kötözésével, Kagamihoz fordulok.
- Hol égtél meg? - kérdezzem, mire fogja és le veszi a pulcsiját. Hu... Nem valami szép. Fel állok és elkezdek még kötszer után kutatni. Miután megtaláltam, elkezdem fertőtleníteni a sebet, mire Kagami majdnem össze csuklik, de Aomine elkapja. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet.
- Eresz el, Aho!
- Nem, nem fog elereszteni most téged Aomine. - rovom meg Kagamit - Te pedig kérlek fogd erősen el ne essen! - adom ki az utasítást Aominének, aki szerintem kérésem nélkül is teljesítené ezt.
Miután elláttam az égési sebeket le fektetjük a bágyadt Kagamit az ágyra. Mi félre vonulunk és én elkezdem rendbe szedni a dolgokat. Aomine csak némán figyeli az elszenderült vöröst. Oda sétál hozzá, majd végig simít az arcán.
- Olyan idióta. - szólal meg rekedtesen. - Sose magát veszi figyelembe hanem másokat.
- Ez a munkája, mint ahogy neked is. - mondom rögtön ki a tényt. Egy széket oda húzz az ágyhoz, le ül, majd szembe fordul velem. Egy ideig csendesen ülünk, majd oldalra nézve megszólal.
- Hogyhogy vissza jöttél? Amikor azt mondtad elmész, olyannak tűntél, mint aki vissza sem tér.
- Azóta változtak a dolgok. Engem tulajdonképpen át helyeztek - mondom ki az igazságot, szigorú hangnemben.
- És találkoztál... Vele? - kérdezi, és rám néz. Állom a tekintetét, majd nehezen sóhajtok.
- Találkoztam. - mondom ki nehezen a szavakat. Aomine a barátom, és nem igazán örült neki, amikor elmentem. Nagyjából olyan reakciót produkált, mint Takao, csak ő be is húzott nekem.
- Valóban? És? Mi volt? - s jönnek az újabb kérdések. Föl állok és oda sétálok az ablakhoz, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Valahogy nem menne úgy elmondani a dolgokat.
- Vissza jöttem és... hát találkoztam a munkha helyén.
- Mi? Tudod hol dolgozik? - áll már fel ő is.
- Nem tudtam... amíg... amíg a húgom nem rángatott el oda.- mondom és szembe fordulok vele. Hirtelen a szívembe bele markol a keserű hiány. Annyira fáj, hogy ismét itt van, de elérhetetlen.
- Bocsáss meg, de nekem most mennem kell - szólalok meg egy idő után, és ki lépek a kórteremből...
****
Le állítom a kocsit, majd hátra dőlők az ülésben. Túl sokat dolgoztam mostanában. Az igazgató, meg a beosztottaim már szó szerint kiraktak az épületből. Pedig nem is dolgozok sokat! Na jó... talán túlzásba vittem azzal amikor, egy hetet a kórházban "vakációztam". De hát olyan sok papír munka volt, hogy...!
- Heh... csak nem aggódnak értem? - mosolyodok el, majd kiszállok a járműből.
Megcsap a hideg, tavaszi szellő miközben be fordulok a parkba. Szokatlan, így tavasszal, hogy ilyen hűvös az este.Még jó, hogy magammal hoztam a kabátomat. Ahogy sétálgattok az utakon, eszembe jut az eltelt pár hét. Váltottam pár szót Takaoval, így már nem volt feszült köztünk a levegő. Nem beszélgettünk mélyebb témákról, mint például, hogy mi történ az elmúlt három évben, azt sem tárgyaltuk ki, hogy miért mentem el, csak pár szó volt. Felvette a rendelést, megjegyeztem, hogy milyen fárasztó a mai nap, és ő helyeslően bólogatott és pirulva ment a következő vendéghez. Néha, úgy mellékesen megemlítettem, hogy milyen csinosak ma a felszolgálók, persze nem csak a lányok arca vett fel piros színt, hanem Taka-chan édes pofija is vörösben pompázott. Páran megjegyezték, hogy teljesen más a személyiségem az étteremben. Én csak könnyed hárításokkal válaszoltam, eszembe se jutott elmondani az igazat. De legalább már jobban érzem magam...
Ahogy nézelődök a parkban észre veszek valakit nem messze tőlem a padon. Háttal van így nem láthat engem, viszont így én sem ismerném fel, hogyha egyik barátom volna. Viszont amikor oldalra fordítja a fejét szemeim kitágulnak... Fekete haj, ki pirosodott orca... És a vihar kék szempár...
Akkor eszmélek fel a bámulástól, amikor tüsszent egyet, és alig láthatóan, de remeg. Most, hogy jobban megnézem egy rövid pulcsiban van és mellette két bőrönd és egy sporttáska. Mi történt?
Miközben halkan mögé sétálok levettem a kabátomat. Amikor oda érek hozzá ráterítem, mire ő hátra nézz és szemei kitágulnak.
- Vedd fel, hideg van. - mondom neki, majd bólint és remegve próbálja felhúzni az egyik kezére a kabátot. Reszketve, piros pofival áll fel , mire le ejti a kabátot. Oda megyek, föl veszem, majd rá adom végül össze húzom neki.
- K-köszönöm, Midorima... - motyogja, majd vissza ül a padra de én állva maradok és csak én nézem őt. Olyan aranyosan néz ki...
- Mit csinálsz ide kint? - kérdezem, és mellé ülök. Rám nézz és pirulva, oldalra fordítja a fejét.
- S-semmit. - mondja, mire én rosszallóan nézek rád. Majd egy sóhajt hallat, végül összébb húzz magát. - Nem történt semmi furcsa, csak...
-Csak? - rám nézz, majd lehajtja a fejét. Látom, hogy nagyon zavarban van, így fogom magam hátra dőlök és kezemet a padtámlára rakom. Kis mocorgást érzek mellőle, majd amikor megérzem, hogy a lába az enyémhez ér, beleborzongok. Hátra dől ő is, viszont amikor észre veszi a karomat a nyakának nyomódni, úgy vágja magát egyenesbe, mintha áram csapta volna meg. Egy mély levegőt vesz, majd megszólal.
- Nos... az albérlet, ahol laktam... az felújítás alatt van, és mivel a tulaj nem szívlel engem, nem tudtam idejében elköltözni, így most... itt vagyok..
- Akkor miért nem szóltál egy barátodnak? És anyudék? - kérdezem, mire ő rám nézz.
- Nem akarom ezzel őket terhelni na meg... - vakarja meg a tarkóját - pénzem sincs most elmenni hotelbe...
Csak nézzem őt pár percig, majd sóhajtok egyet. Mindig is ilyen volt, ha valami gond adódott ő inkább próbálta meg oldani a dolgokat és véletlenül sem szólt senkinek. Ilyenkor mindig naphosszat idegeskedtem, nehogy valami baja essék. Igen, mert én tudtam róla, hiába, hogy ő nem. S a sötétben lapulva próbáltam megvédeni minden veszélyes dolog elől. Nem mindig sikerült...
- Akkor mihez akarsz most kezdeni? Remélem nem az járt a fejedben, hogy itt éjszakázol. - kérdezem meg egy idő után. Ő csak rám nézz és bele túr a hajába.
- Néha komolyan meglepsz, hogy milyen eszes vagy Shi... Midorima. - mondja, majd elmosolyodik. Őszintén nem sok kell ahhoz, hogy itt helyben leteperjem, mivel rohadt szexin tud mosolyogni. Na meg az előbb... majdnem ki mondta azt, hogy Shin-chan. Ha hallhatnám... újra...
- Szóval tényleg itt akartad tölteni az éjszakát... tudod, igazán sok baj van veled - mondom, mire megfogom az a két bőröndöt és megállok előtte. Ő csak kérdőn nézz rám, ám amikor le esik neki a tantusz, rögtön föl ugrik és kezét kezemre teszi.
- Nem szükséges, komolyan! Nem olyan nagy baj elleszek én itt, nem akarok a terhe-
- Viszont én nem akarom, hogy egyedül légy! - szakítom félbe, mire ő megszeppenve hátrébb húzódik. Fejét lehajtja, s halkan megszólal.
- Biztos, hogy nem baj neked, hogy én...?
- Nem, egyáltalán. Gyere - mondom lágy hangomon, majd ő remegve nyúl a sporttáskája után.
Amikor oda érünk a kocsihoz, én fel nyitom a puttonyt és be rakom a bőröndöket, majd a sporttáskát is. Kinyitom neki az ajtót, és pirulva ül be. Beülök mellé, majd beindítom a kocsit, amikor váratlanul megszólal.
- Tényleg bocs, ha gondot okozok...
Sóhajtok.
- Egyáltalán nem okozol gondot, és ha meg nyugtat, nyugodtan lehetsz nálam addig ameddig akarsz, hisz úgy is egyedül lakom - mosolygok rá, mire ő hálálkodva viszonozza az. Most jut eszembe... - És hogy vagy? Minden rendben anyudékkal, a munkahellyel?
- I-igen, köszönöm, hogy kérded. Édesanyámék jól vannak, és jó a hely ahol dolgozom. Gondolom tapasztaltad már. - nézz rám félénken, mire én rá pillantok.
- Az biztos - mondom, s ő vörösben pompázva fordítja el a fejét. Az út további részében nem esik egyéb beszélgetés köztünk.
Megérkezünk a házamhoz, és amikor oda szólnék neki, hogy megjöttünk, látom hogy alszik. Édesen szuszogva neki dőlt az ablaknak, ami már a lehelete miatt párás. Kiszállok, majd óvatosan kinyitom a másik oldalon az ajtót, hogy fel ne ébredjen. Ahogy ez meg volt, fogom és föl veszem az ölembe. Döbbenve konstatálom, hogy milyen könnyű. Vajon eszik rendesen? Föl lépkedek az emeleten, majd ahogy az ajtóhoz érek nagy nehezen kinyitom azt, végül bent lefektettem a kanapéra. Még nézzem pár percig ahogy édesen pihen, majd megemberelem magam, és lemegyek a többi cuccért.
*****
Nehezen, de fel bírtam cipelni a bőröndöket és a sporttáskát is anélkül, hogy kétszer jártam volna meg azt. Amikor be viszem az elő szobába a bőröndöket észre veszem, hogy van valaki a konyhában. Bekukkantok és észre veszem őt. Ha jól látom, mosogat. Hát persze, a délelőtti, amit ott hagytam...
Gondolom megijedt, amikor fölébredt, s csak egy kis idő után kapcsolt, hogy hol is van. Csoda, hogy nem lépett le... Habár ez elég hülye gondolat tőlem...
Éppen háttal van nekem, mire én szorosan mögé lépek. Ő először megdermed, majd amikor hátra nézz és meg lát engem, eltátja a száját. Rá nézzek és megáll az idő.
Nem történt semmi. Csak rá néztem. És megint érzem azt. A szívem ismét hevesen dobog a mellkasomban.
Szeretlek..
A bal kezemet a pultra teszem, ezzel el zárva a menekülés útját. Közelebb hajolok hozzá, s bele gondolok, hogy vajon ajkai íze milyen lehet. Még mindig olyan édes? Vagy még jobb? Megakarom kóstolni... Érezni akarom az ajkait, miközben átölelem. Felakarom a nyelvemmel térképezni a szája minden szegletét... Felakarom falni... Magamévá akarom tenni...
De ekkor, mint derült égből villám csapás, bevillan egy emlék még a Shuutoku-s évekből.
- Te, Takao hallottad a hírt, mi szerint valaki meleg házasságot akart kötni? Tiszta botrány lett! - mondta Miyayi-senpai. Én éppen a pólómat húztam le, amikor Takao válaszolt.
- Ez csak természetes.
- Mi? - kérdezte, mire én is megálltam a tevékenységben.
- Az, hogy botrány lett. Mert ez... undorító. - mondta, és én éreztem a hangján, hogy mosolyog. S az én szívembe megint bele markolt a fájdalom... Az elviselhetetlen fájdalom...
Fájt amit mondott, nem tagadom. Szörnyen fájt, ahogy kimondta azt a szót, hogy "undorító". Mert ezzel azt érzem, hogy én is az vagyok. Egy senki... Az ő szemében.
Ennek hatására, rá nézek és ő ijedt szemekkel mered rám.
" Nem akarom, hogy elmenj messzire. Most még nem tudom viszonozni ezeket az érzelmeket, de talán idővel... idővel talán sikerülne! "
Lemondóan hajtom le a fejem, s lépek el tőle. Ő csak utánam nézz, de én szó nélkül befordulok a előszobába, és be viszem az ott hagyott cuccokat a nappaliba. Lerakom, és mikor hátra fordulok ő már ott áll. Hideg arckifejezéssel szólalok meg.
- Fel hoztam a cuccaidat. Ha nem okozz gondot, itt töltöd az éjszakát.- ha lehet a hangom még érzelem menteseb, és azt hiszem ezt ő is megérezte. Amikor mennék el mellette, meg fogja a karomat.
- Midorima... - állít meg, mire én kérdőn nézzek rá. Le hajtja a fejét, majd szorítást érzek a karomon. - Beszélhetnénk?
Keze végig simít a karomon, míg el nem ér a tenyeremig. Ott megszorítja, s az én lélegzetem el akad. Valahogy szűknek érzem a nadrágom... Remegve sóhajtok egyet, s erre ő föl kapja a fejét.
- Most? - a fenébe! Pedig próbáltam úgy megkérdezni, hogy nem remeg a hangom, de nem jött össze. Ő csak bólint, majd engedné el a kezemet. Én a helyett, hogy hagynám, megfogom, s kezemet rá kulcsolom. A bal kezemmel feljebb tolom a szemüveget, s folytatom. - Mindjárt jövök... Tudsz várni egy kicsit? - ismét bólintás. Remek. Elengedem, s ki megyek a konyhába.
Ahogy kiérek a helyiségbe, neki dőlök a szekrények. Fejemet fogom, miközben próbálom kizárni a feszítő érzést a gatyámból.
Ilyen nincs... Teljesen felizgultam... Hogy lehet még rám hatással? Pedig már teljesen elfelejtetem... mondjuk. Nedves álmaim azért még voltak vele. Most hogy bele gondolok...
- Ah.. - sóhajtok egyet, s kezemet ágyékomra helyezzem. Miután beszéltem vele, ezt le kell valahogy lohasztani! A hideg nem sokat segített eddig se... A csap felé fordulok, leveszem a szemüvegem s megmosom az arcom. A kagylónak támaszkodom, és próbálom magam lenyugtatni. Megdörzsölöm az arcom, majd beletúrok a hajamba. Az illata... tisztán éreztem, amikor fogta a kezem. Liliom... hogy lehet valakinek ilyen édes illata? Finom, édes...
Gondolat menetemből a teás kana sipítása ébreszt fel, majd gyorsan cselekszek is. Amikor le veszem a tűzhelyről, bele rakom hideg vízbe, hogy le hűljön. Biztos ő volt. Ő tette fel a teát.-mosolyodok el a gondolatra. Öntök két bögrébe, majd beviszem a gőzölgő italt a nappaliba.
Takao az egyik fotelban ül, majd én helyett foglalok a kanapén. Kezébe veszi a meleg bögrét, iszik belőle, majd sóhajt egyet.
- Sz-szeretnék veled beszélni az elmúlt három évről... - kezd neki, mire én egy kicsit ledöbbenek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bele vág. - Sokat gondolkodtam azon - amíg távol voltál - , hogy milyen lehetett neked... És.. sajnálom.. - néz a szemembe, de rögtön el is kapja rólam a tekintetét. - Mindent... Nem vettem észre, pedig annyiszor segítettél, meg minden... És nem vettem a célzásokat, amikkel arra utáltál hogy... - akad el, és megremeg.
- Ne rágódj rajta. Már túl tettem magam ezeken a dolgokon. Igaz sok fájdalmat okoztál...de nem bántam meg. - mosolygok rá, s az ő arca szomorúbb lesz.
- Midorima! Én... - megremeg a szája, majd alsó ajkába bele harap. Így olyan szexisen néz ki...
- Ne is erőltessük ezt a dolgot - vágok a szavába, mert éppen szólásra nyitná a száját. Felállok, majd bekapcsolom a tévét, s vissza ülök a helyemre.
Egy jó ideig nem szólunk egymáshoz, amikor tüsszent egyet...meg még egyet... és még egyet. Érdeklődően fordulok hozzá, s látom, hogy ismét remeg. Csak egy sóhaj hagyja el a számát, de amikor föl állok, vissza is huppanok a kanapéra. Lenézzek és... érzem, hogy a szégyenpírja se perc alatt ellepi arcom, s inkább a párna után nyúlok. Takao erre föl kapja a fejét, s furcsán nézz rám. Baszki... - hajtom le a fejjem és remegve tolom fentebb a szemüvegem.
- Látom, a régi szokásod meg maradt. - szólal meg mosolyogva. Rá nézzek, de elkapom a fejem.
- Hát... Ez csak természetes.- mondom, s megismétlem előző tevékenységemet.
- Még....még mindig szoktál reggelente hallgatni Oha-Asát? - kérdezi váratlanul. Döbbenten nézzek rá.
- Még.. emlékszel rá?
Nevetve dörzsöli meg karjait.
- Igen... Hogy felejthetném el azt, amit egy nagyon régi és kedves barátom mindennap elmondott és én unottan hallgattam? Benne marad az emberben. - válaszolja s én megengedek egy mosolyt. Rám nézz és nem veszi le a tekintetét rólam. - Viszont... a mosolyodat szívesebben láttam volna, mint azokat a borzalmas szerencse tárgyakat!
Erre én egy kicsit fölháborodok, figyelmen kívül hagyva a mondat első részét.
- Azok igenis fontosak voltak számomra! - mondom még mindig szégyen pírral az arcomon, mire ő felnevet ismét.
- Te tényleg az maradtál aki voltál. Egy vérbeli Tsunadere - vigyorog rám, mire én elfordítom a fejem. De most ő vörösödik el hirtelen és szólal meg nehéz késen. - Ö... Shin-, Midorima... Kér...kérhetnék egy takarót vagy valamit? - mondja idióta vigyorral az arcán. Rajtam a sor, hogy vörösebb legyek, de most nem a szégyentől. Magamban viaskodok a válasz adással, de végül döntök.
- Takao... Ülj ide mellém. - mondom ki égő arccal azt a három szót.
-He?- vág értetlen pofát.
- Azt mondtam... ülj ide mellém. - nézzek rá, mire ő remegve föl áll s letelepszik mellém. Tudom hogy rohadt nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy magam mellé ültettem, hisz bármelyik percben rávethettem magam... Nem szólunk egymáshoz, csak a tévét nézzük, amibe valami tévéműsor megy, de nem igazán tudom mi. Nem is érdekel.
Egy kis idő múlva mocorgást érzek magam felől, s oda nézzek, de bár ne tettem volna... Takao felhúzott lábakkal, szinte tőlem pár centi méterre égő arccal hajtja nekem a fejét. Illata belekúszik orromba, s oda lent megint éledezni kezd, ami már eltünedezett egy ideje. Még hogy beszélgetés után lelohasztom.... én is csak dumálni tudok.
Lábait karjaival átkarolja, de látom, hogy még mindig remeg. Most vegyél magadon erőt, Midorima, és húzd magadhoz! Kezemmel átkarolom, vállánál fogva húzom közelebb magamhoz. Megilletődve kapja föl a fejét.
- Fázol nem? - mert nekem rohadt melegem van. De ezt már nem osztom meg vele. Csak bólint, s nekem dől. Én remegve próbálom magam türtőztetni, és már nem is tudom, hogy minek mentem bele ebbe a baromságba. Normális vagyok, hogy félig felizgult állapotba magamhoz húzom azt az illetőt, akitől a farkam úgy áll mint az oszlop?! Nem, nem vagyok az....
Lemondóan sóhajtok egyet, ám ekkor meg érzem kezét mellkasomon. Szívem ismét eszeveszett tempóban ver, s érzem, hogy szememet szúrják a könnyek. A merev férfiasságom a gatyában szorít, az aki mindennél fontosabb volt, most itt ül mellettem, és engem ölel... Rohadt életbe!
- Midorima... hogy érzel irántam? - kérdése váratlanul ér, s nem tudok rá válaszolni. Rá nézzek, s az ő zavarban lévő arcát látom. Hogy érzek? Magam se tudom.
- Miért... kérded? - kérdezek vissza, ami jelenlegi állapotomban a legkézenfekvőbb. Nem válaszol, csak görcsösen kapaszkodik belém. Föl kapja a fejét, s könnyes szemekkel nézz rám, viszont ekkor kezét a párnára teszi.
- Azért, mert én...-
Telefon csörgés. Az én telefonom csörgése, és a szerelmem ajkai tőlem pár centire. Komolyan, szerintem egyértelmű melyiket választanám, ha a kis feketeségem nem húzódna el tőle, s jutna eszembe az, amit délután mondott Katsuma-san. Ha netán gond adódna, rögtön értesítjük önt, Midorima-sensei. Biztos Natsume-kun lesz az. Föl kellek nagy fájdalmak között, s lihegve veszem fel a telefonom.
-Sensei, maga az?
- Ki más lenne? - mondom morgósan.
- Oh, bocsánat... csak azt szeretném közölni önnel hogy.... - és folyamatosan mondja, miközben én csak folyamatosan az igent mondogatom. Hirtelen megérzek egy kezet a vállamon, és egy fejet neki nyomódni a hátamnak, hátra nézzek és a Taka-channal találom szembe magamat. Halkan megszólal, hogy "elmegyek fürdeni", mire én csak bólintok, de amikor eljut a tudatomig mit fog csinálni... Kikapcsolok. Nem hallom a vonal túlsó végén lévő Natsume-kun-t, csak a tőlem távolodó testet figyelem, ahogy nem sokára eltűnik az egyik ajtó mögött. Oda lent, szinte már szét robbanok, így hamar le is teszem a készüléket, s berohanok a szobámba.Ott le veszem a gatyámat, s megszemlélem Takao "művét". Végig simítok rajta alsón keresztül, mire bele borzongok. Kulcsra zárom az ajtómat, majd hozzá látok az önkielégítésnek...
****
- Ah... nhh.. Takhao.... - nyögöm, amikor már elértem a csúcsot, és persze folyamatosan rá gondoltam. Letörlöm magamat egy zsebkendővel, miközben folyamatosan lihegek. Immár egy lazább nadrágot veszek föl, s ballagok ki a nappaliba.
Tíz perc eltelt már azóta, hogy be ment. Lehuppanok a kanapéra, s fejemet kezemmel megtámasztva, gondolok, vissza arra, ahogy az előbb még itt beszélgettünk. Elég furcsán viselkedett... Mit akarhatott mondani akkor, amikor csörgött a telefon?
Ahogy egyre jobban gondolkozok ezen kezd meg világosodni, hogy mi van Takaoval.
- Csak nem...?! - mondom ki félig hangosan a szavakat. Fejemet az ajtó felé kapom.
Kimegyek a konyhába, s amikor már nyúlnék az Oha - Asa után, meghallom csilingelő hangját. Kit érdekel most az újság!
- Midorima? Hahó? - nesztelenül mögé lépkedek, majd megállok s végig nézzek rajta.- Shin-chan vajon el ment? - Kimondta...hirtelen jött érzéstől átölelem hátulról,mire ő megijedt - Mi?! Há?! Midori-
- Mondd ki még egyszer. - utasítom halkan, s fejemet bele temettem a nyakába.
- Mi...?
-Mondd ki... - kérem ismét a füléhez hajolva, s megpuszilom azt. Zavarodottan nézz rám, és kérdőn. - Kérlek...
-Sh-shin-chan? - kérdi, mire én mélyen belecsókolok a nyakába, erre ő egy erőteljes nyögéssel válaszol. Igen ezt akartam... Hallani, ahogy kimondja ezt a nevet... Azt, hogy közben kéjesen vonaglik alattam... Érezni akarom az ajkait... sőt mindenét...!
Szorosan magamhoz ölelem majdnem meztelen testét, s ismételten belecsókolok a nyakába.
Akarom...
Beleborzong ajkaim érintésébe, majd nehéz késen megszólal.
- Shi-shin-chan... Kérlek....
- Szeretsz, nanodayo? - kérdem, mire rám nézz. Ajkai megremegnek, s én tovább szorítom magamhoz.
- Sajnálom... Tartozok egy vallomással..-tisztán érezni a hangján, hogy megtört...- A-az elmúlt három évben rájöttem...
- Mire? -kérdezem halkan.
- ...arra, hogy nem testvérként szerettelek...
"Olyan vagy, mintha csak a testvérem lennél..."
- ...hanem mint férfit... Rájöttem, hogy szerelmes voltam beléd, s nem testvéri kötelék fűzött hozzád... hanem szerelem.... - mondja, s könnyei elerednek. - Elviselhetetlen volt a felismerés... tudtam, most vezekelhetek azért, mert te öt éven keresztül reménnytelenül szerettél....
- Takao...- ölelem magamhoz, de folytatja.
-... hittem abban, hogy három év múlva vissza jössz.... de amikor eljött a harmadik év.. te nem voltál sehol... féltem... féltem, hogy nem jössz vissza soha sem... sírtam minden éjjel... tudom, hogy szánalmas... de akkor éreztem át igazán, hogy neked milyen lehetett az az öt év, amit reménytelenül töltöttél... - itt hangja elcsuklik, majd fejét jobban lehatja - ... aztán, bele gondoltam, hogy így büntet a sors, amiért figyelmen kívül hagytalak... így neki vetemedtem annak, hogy találjak magamnak párt de... egyik se volt olyan mint te, Shin-chan... Voltak figyelmesek, aranyosak, kedvesek... de egyikben se találtam meg az én Shin-chanomat... - itt már végtelenül záporoznak könnyei, s rázkódik a sírástól. - de... amikor vissza jöttél, s megmentettél, nem tudtam uralkodni érzéseimen és sírtam... mert vissza jöttél, tényleg vissza jöttél...! - megfordul és szembe vagyunk egymással. - Annyira beléd szerettem, hogy az már tényleg elviselhetetlen... Nem tudom, hogy érzel irántam..., hogy elfelejtettél e... vagy most már púp vagyok a hátadon... de én szeretlek! - mondja ki a szavakat, s szorosan megölel. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Mindennél jobban, Shin-chan....
- Hogy... te tényleg mekkora idióta vagy... - szólalok meg én is hosszas csend után, és én is elkezdek könnyezni.
- Heh? - közelebb hajolok hozzá, s mélyen a szemébe nézzek.
- Az első nap megmondtam... hogy ekkora barmot még nem látott a föld... s lám, igazam volt...
- Mi-miért mondod ezt most Shin-chan? - kérdi könnyes, kisírt szemekkel. Válassz helyett csak mélyen megcsókolom, majd ismét elszakadok tőle. Ő átöleli karjaival a nyakamat, én meg derekánál fogva húzom közelebb magamhoz.
-Mert ha nem lennél ennyire Bakao, akkor tudnád, hogy én soha nem felejtenélek el... De nekem így vagy tökéletes... Maradj örökre ilyen... Takao... -majd miután kimondtam a nevét, ajkaimra tapad, s azzal a hévvel amivel megcsókol, majdnem ledönt a lábamról. Belemarkolok a fenekébe, és majdnem eszemet vesztem, ahogy megérzem a kerek, feszes feneket a kezemben. Végig simítok a hátán, ami még mindig erőtől duzzadó. Hirtelen föl kapom a karjaimba,mire nyikkan egyet, és elszakad ajkaimtól. Miközben a háló felé vezetem utam, megszólalok.
- Nem mondtam, hogy nem lehet közben csókolni... - mondom kéjesen.
- Túlságosan is lefoglal, hogy tényleg szeretsz még. - mondja egy mosoly kíséretében. Én megállok és mélyen a szemébe nézzek. Homlokomat neki döntöm az övének, s úgy szólalok meg.
- Szeretlek, nanodayo... - s ebbe a két szóba, bele vittem minden olyan érzelmet, ami azt bizonyítja, hogy szeretem.
- Szeretlek, Shin-chan - és én ismét a cél felé veszem az irányt.
Lerakom az ágyra, s fölé mászok. Csókolom ott ahol tudom, mire ő elkezdi kigombolni az ingemet. Kezeit elveszem onnan, és tovább folytatom a kényeztetését.
Harapom, szívom a nyakát, majd tovább mennék, de fölránt, majd magához szorít, úgy csókol meg. Teljesen hozzá tapadok, és már engem is kezd zavarni ez a sok ruha rajtam... Nyelvem átjárja szája minden szegletét, de kezem se tétlenkedik.Végig simítok meztelen combján, majd a törülközőt le is rántanám róla, amikor elszakad tőlem.
- Ah...ha... a-a... - mondja lihegve, majd a gatyámra nézz, és elvigyorodik. - csak akkor, ha te is.
Nem is kell többet mondania, feltérdelek, leveszem magamról az inget, s a gatyát is eltávolítom magamról, alsóval együtt. A szoba egyik sarkában landolnak, és én be le csókolok Takao hasába. Nyálcsíkot hagyva magam után, feltérek a mellbimbókhoz is.
- Ah...hn....Shiii...Ahh..... - nyögi hangosan, amikor elkezdem szívni azt. Szívem torkomban dobog, s érzem, hogy a vágy se perc alatt elönt ismét. Miután pirosra szívtam mind a kettőt, letérek félig merev hímtagjához. Kínzóan nem érek hozzá vágya kézzel fogható bizonyítékához. Belső combját ostromolom, mire beletúr zöld hajamba, s vágyakozóan nézzek fel rá. Nem bírom tovább...
Szeretlek... Nanodayo..
Be fészkelem magam két combja közé, mire föl ül s megcsókol. Nehezen, de vissza nyomom az ágyra. Ajkaira tapadok, és elkezdek körözni a bejáratánál.Amikor egy ujjal belé hatolok, édesen vonaglani kezd alattam,de tovább tágítom, s már csak nyöszörögni tud. Csak még egy kicsit... Csak még egy kicsit bírd ki... - kérlelem magamat, mert ha nem lenne önkontrollom, akkor itt helyben bele vágnám magam minden előkészület nélkül...
Amikor már a harmadik ujjal mozgok benne, bele túr a hajamba és lehúzz egy vadító csókra... s nálam itt szakad el a cérna. Minden óvszer, esetleg síkosító nélkül húzom ki az ujjaimat, s vágom bele saját büszkeségemet. Egyszerre nyögünk föl, én az élvezettől, ő a fájdalomtól...forrón öleli körbe férfiasságomat... Hn...hnn.. szűk... leírhatatlanul csodás érzés benne lenni. Erősen lihegve türtőztetem magam, hogy ne mozduljak meg benne, amíg meg nem szokja. Szemüvegemet már régebben le vettem, így, most nem olyan élesen látom, kéjben úszó arcát. Füléhez hajolok, és néma kérdésemre már választ is ad. Bólint, hogy mozoghatok benne.
Lassan kezdek neki, majd egy idő után ringatózunk. Annyira... jó... benne lenni...
Már csak kéjes nyögéseit hallom, és az én hörgéseimet. Amikor már közel járunk a csúcshoz, föl rántom az ölembe, s így még mélyebben élvezhetem a forróságot... Ajkait enyémeknek tapasztja, s nem engedd el. Szorosan öleljük egymást, majd én ismét magam alá gyűröm és gyors tempóban döngetem bele a matracomba. Felsikolt, amikor elélvezz, és én még pár kemény lökéssel követem. Kihúzódok belőle, majd mellé fekszem. Veszettül lihegek... s mikor oldalra fordítom a fejem kapok egy puszit. Magunkra rántom a takarót, mire Taka-chan hozzám bújik.
Már majdnem elalszok, amikor megszólal.
- Shin-chan... ha hamarabb tisztábba vagyok az érzéseimmel.... te ugyan úgy elmész? - kérdezi, mire én rá nézzek. Megpuszilom a fejét, s a hátát simogatom.
- Ha akkor, amikor meglátogatlak azt mondod, hogy úgy szeretsz, hagytam volna a fenébe az egészet, és itt maradtam volna. Soha nem hagytalak volna el - mondom neki, mire ő megremeg.
- Akkor... most három évet pazaroltam el az életemből, ami talán meg sem történik, ha kimondom, hogy szeretlek? - én csak komolyan bólintok. Látom arcán, hogy elszomorodik.
- De ne szomorkodj... Bepótoljuk azt a három évet - mondom, s szórakozottan csikizni kezdem. Nevetésben tör ki, majd fölém mászik.
-Ígéred? - kérdi és szúrósan nézz rám.
- Ígérem - s megcsókolom. Lassan, s boldogan... Tényleg itt van velem... Kimondhatatlanul boldog vagyok.
- De... akkor én most... - motyogja, mire én elnevettem magam. Mosolyogva lopok tőle még pár csókot, majd nyugodt, bársonyos hangomon nyugtatom meg.
- Itt maradhatsz... Hisz, már több mint öt éve ismerjük egymást, és három éve szerelmesek vagyunk egymásba... Itt az ideje hogy összeköltözzünk, nemde? - kérdem, mire ő hevesen bólogat. Ledöntöm magam mellé, és édesen befészkeli magát a karjaimba. Mosolyogva hajtom álomra a fejem...
*~*~*~*Másnap~*~*~*~*~*
Fáradtan nyitom ki a szememet, de rögtön be is csukom, mert a fény iszonyatosan bántja azt. Kómásan fordulok át a másik oldalamra és pihenek tovább. De... még is csak föl kéne kelni.... Nehezen emelem fel a fejem, s nézzek körül a szobában. Mellettem az ágy szépen be vetve, mintha nem is történt volna semmi. Eszembe jut a tegnap este és... Ijedten pattanok fel, és megyek ki a nappaliba. Ott is csak rend fogadd és... semmi bőrönd. Egy piros sporttáska sem. Vissza térek a hálóba és föl veszem a szemüvegem. Föl húzok magamra egy alsót, s próbálok bizonyítékot keresni a tegnap éjjelre, de... semmi. Elment? Vagy inkább olyan... mintha soha nem is létezett volna.
Megsemmisülve ülök le az ágyamra, s fogom meg a fejem. Álom volt a tegnap éjjel? Nem, az nem lehet, hisz olyan élénken él bennem a tegnap , mintha most is... Lemondóan rázom meg a fejemet. Akkor talán... még is csak egy égi ajándék lett volna? -keserűen mosolyodok el a gondolatra, s dőlök el az ágyon.
Hamisak lennének azok a percek,a miket együtt töltöttünk? Amikor az mondta, hogy szeret, mindennél jobban? Mikor alattam sikítva élvezett el, a nevemet kiáltva? Ez... tényleg mind... csak homály fedte emlékfoszlány lenne?
Csalódottan kellek, föl és mászok ki a fürdőbe. Magamat elnézve a tükörben, ismét fönnakadok egy dolgon. Soha nem volt még ilyen kipihent az arcom. Megrázva a fejemet, lépek ki a helyiségből és megyek a szekrényhez.
Kiveszek egy pólót, majd bele teszem a fejem és... nem megy tovább.
- Mi?- lerántom magamról, és látom, hogy kicsi. Összement volna a mosásban? Lerakva immár nadrágot veszek ki, de amikor ezt is venném fel, nem megy tovább a combomnál. Na jó... teljesen lehetetlen, hogy meghíztam volna, viszont az is, hogy egy szekrényi szennyesem összement a mosásban.
Hirtelen meghallom, hogy kinyitódik a bejárati ajtó, majd be csapódik. Ki a jó fene lehet az?! Nem kell sehova mennem, mert betrappol egy... egy vigyorgó Takao, ám amikor meglátja rajtam a nadrágot, rosszallóan nézz rám.
- Értem én, hogy szeretsz Shin-chan, de nem kéne a cuccaimat föl venni!- mondja, mire én teljesen meghökkenek. - Meg amúgy is... Reggel még olyan rend volt, és direkt azért csináltam, hogyha felébredj, ne rójál meg! Erre most te teszed ezt helyettem... - folytatja, és föl szedi a pólóját, majd berakja a szekrénybe, végül oda jön hozzám és megpuszil. - Jó reggelt, Shin-chan.
- J-jó reggelt, Takao -mondom zavarodottan, mire Takao összevonja szemöldökét.
- Netán baj van?
- N-nem, csak... azt hittem elmentél - mondom, mire hitetlenkedve tekint rám.
- Miért mentem volna, el mikor tegnap megbeszéltünk mindent és megengedted, hogy itt maradjak? - válaszol kérdéssel, aztán bevillan, és a fejemet fogom miatta. Tényleg tegnap mondtam neki, hogy itt maradhat...
- Bocsáss meg, kiment a fejemből. - sóhajtok, és egy csókot nyomok az szájára. Vigyorogva, fogja meg a kezem és húzz a konyha felé.
Kiérve hatalmas zacskókat pillantok meg. - Ez meg?
- Bevásárolni voltam, Shin-chan. Gondoltam, hogy csinálok neked valami reggelit, amíg alszol - válaszolja, és a tűzhelyhez lép- Mit szeretnél? Tojást, pirított rizst, rizsgombócot vagy esetleg valami különlegeset? - kérdi, de én mögé lépek és átölelem és állam a vállára teszem.
- Teljesen mindegy, hisz csak finom lehet, amit te készítesz. - mosolygok, rá és egy puszival ajándékoz meg. Leülök a székre és nézzem, ahogy sürög-forog. Most már tényleg az enyém... érdemes volt várni erre a szépségre - gondolom, majd ahogy menne el mellettem derekánál fogva vissza húzom és ölembe ültettem.
- Na mi van, nem volt elég este, repetát kérsz? - kérdi kacérkodva.
- Szeretlek, nanodayo - mondom, mire ő bele bújik az ölelésembe.
- Én is, Shin...
Köszönöm Kami-sama, hogy ezt az ajándékot megadtad nekem. Ígérem, nagy becsben fogom tartani és soha nem engedem el. Ritka dolog, hogy egy embert egy angyallal ajándékozol meg. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de arigatou.
Domo arigatou....
/ Igazán köszönöm/
Remélem tetszett :PPP xdddd
