Nyári Fesztivál - avagy seme vagy uke

Üdv, Minna! *-*

Ez évem utolsó sztorija *.* 

Jövőre is remélem meglep titeket jó dolgokkal x3 

S nagyon köszönöm azoknak, akik olvassák ezeket a írásaimat. Azért bízom benne, hogy nem unjátok őket, és hogy ez is tetszeni fog, mint az összes többi <3

Ja, és Boldog Új Évet nektek előre is, drága olvasóim!

Nyári Fesztivál - avagy seme vagy uke

A kezemben lévő papír színes, díszes volt, és hatalmas betűkkel volt rá kiírva, hogy; Nyári Fesztivál. Ujjaim között megremegett a papír, már szinte öröm könnyeket hullajtottam, amikor valaki rá nehezedett a vállamra.

- Mi olyan érdekes Takao? – kérdezte Miyaji-senpai. Izgatottan néztem rá és nyomtam a papírt a képébe. Amikor újra rám pillantott, vigyorogtam, mint a vadalma.
- Senpai, ezt nézd! Nyári Fesztivál lesz! Ez olyan királyság! – ugrándoztam örömben.

- Eh? Nem is tudtam, hogy ennyire oda vagy ezért Takao! – mondta, de én belül felkacagtam. Hahaahaa! Ez tökéletes lesz ahhoz, hogy elcsábítsam Shin-chant! Itt lesz a megfelelő alkalom, hogy szegény ukéből, végre büszke semeként tündököljek! Gonosz gondolataim nem látszottak arcvonásaimon, így a senpai, csak azt láthatta, hogy mennyire is örülök ennek a rendezvénynek.

- És? Kivel mész? Várj, ne mondj semmit – majd kezét fejéhez emelte, majd erőteljesen „gondolkodni” kezdett – Meg van, Midorimával mégy!

- Ühüm. – bólogattam helyeslően – Ki kell mozdítanom, különben örökké zárkózott lesz!

- Ez igaz, de nincsen neki épp barátnője? – pislogott egy párat. Én is, majd zavartan megvakartam a fejem.
- Áhh, de lehet. Miért kérded?

- Hát mert, mostanában jobb kedve van, jobb pillanataiban mosolyog, és elégedett. Tuti barátnője van! – erre én egy kicsit elpirultam. Ah, hogy barátnő? Inkább barát… esetleg szexpartner.

- Ah, igazad lehet senpai. De, eto! Akkor is, soha se jönne el egy nyári fesztiválra. Csoda, hogy van barátnője! Tudod te is hogy mekkora egy tsunadere! Szegény csaj… - fogtam színpadiasra a figurát, ám amikor egy hümmögést hallottam magam mögül, megdermedtem.

- Oh? Miről is beszélgettek ti ketten? – mély hangját nem tudtam volna összekeverni senkiével. Tudtam, nekem itt és most végem van…

- Áh, Midorima. Arról beszéltünk Takaoval, hogy tuti van barátnőd.

- Oh? Valóban? Miből gondolod Miyaji-senpai?

- Hát, mostanában jó kedved van és kifejezetten elégedett vagy. S hamar lelépsz, meg, ha hívunk is valahova, nem jössz. Nem mintha eddig túlságosan is részt vettél volna a középiskolai életben, de… régebben egyet-egyet elfogadtál a meghívásainkból. Most meg teljesen el vagy tájolódva tőlünk.

- Ah, meglehet. – fonta össze maga előtt a karjait, majd becsukott szemeit kinyitva rám nézett, amire összehúztam magam. Bakker! – Mi mennénk is. Takao, gyere.

- Eh? Hogy én…? – mutattam magamra, és reméltem megúszom ezt.

- Szerinted kinek szóltam? – én erre fülemet farkamat behúzva indultam utána, a lapot pedig még a kezemben szorongattam. Oh, igaz is. 

- Shin-chan, képzeld lesz nyári fesztivál, ugye van kedved eljönni? – kérdeztem, amire megállt. Egy percig mozdulatlanul, mintha gondolkodna, ám utána elindult.

- Valóban? Lehet, hogy van. Miben mennénk?

- Miben? Hát ruhában! Mármint… - gondolkodtam el, és eszembe jutott a yukata viselése– Mit szólnál, hogyha yukatában mennénk? Muris lenne.

- Hmm… valóban. – majd hirtelen megragadta a kezem, és berántott az egyik üres terembe, ám kiderült, hogy egy eldugott szertárba… azt hiszem.  Már kérdőre vontam volna, hogy mi baja van, amikor minden figyelmeztetés nélkül letámadott. Mélyen csókolt meg, ami nálam megegyezett egy fejbe kólintással. Nyelve fürgén átdulakodott ajkaimon, hogy az enyémet megtalálva táncra hívja. Kezem mellkasára siklott, és ahogy tolatni kezdtünk hátra fele, bele markoltam ingébe. Ezzel azt akartam jelezni, hogyha most helyben nem áll le, nem leszünk puszi pajtások. Ám ő erre, nem hogy vette volna a „fenyegetést”, inkább még jobban rám gerjedt, s a már oxigén hiányos csóktól megfulladtam. Ez a barom! Csak jöjjön az a nyári fesztivál! Úgy seggbe rakom, hogy mozogni se lesz kedve! – s szinte végszóra abba hagyta. A pad és közte voltam, ő pedig lihegve simította minden testrészemet. Amikor elég levegőhöz jutott, nyakamat támadta meg. Már kezdtem beadni a derekamat, hogy én most megint nem szabadulok a karjaiból, amikor eszembe jutott valami.

- Te barom, tisztában vagy vele, hogy a suliban vagyunk?! – förmedtem rá, és vágtam egyet a fejére.

- Takao, ugye nem akarod, hogy megkötözzelek? – nézett föl mérgesen, s ilyenkor már rég felkínáltam volna magam, de most nem. A suli tabu helynek számít!

- Dehogy akarom te idióta, de itt és most rám mászol, meghalsz! – fenyegető akartam lenni, de végén hangom megremegett, amire közelebb hajolt.

- Hazudsz! Akarsz… nem de? – majd végig simított a két lábam között, és rátapintott a lényegre. Az arcomon lévő pirosságot a méreg is okozta, amiért ez az ökör nem képes leállni. Lekezelően nézett le rám. Ki… ki nem állhatom, amikor ennyire nyeregben érzi magát…

Mivel látta, hogy most nem adom meg magam egykönnyen, kigombolta az ingem, és egészen a csuklómig húzta le. Ott jó szorosan megkötötte, hogy még szabadulni se bírjak. – És most… elégíts ki.

- Szeretnéd, te barom! – kigombolta csiga lassúsággal a gatyámat, majd szemérmetlenül belenyúlt az alsómba. Szinte némán nyögtem fel, számba haraptam. Nem, nem! Nem adom meg most magam! 

- Mi lelt Takao? Tudod, hogy nem tehetsz semmit ellenem…! – majd térdig lehúzta a gatyámat, s teljes testtel hozzám simult. Megdermedtem, majd remegni kezdtem, ahogy hozzám dörzsölte vágyát. Nyakamba csókolt, eközben kezei csípőmön kalandoztak el, egészen a belső combom érzékeny pontjaiig. S mikor végig simított tagomon felnyögtem, de számba haraptam. – Hmm… tudsz te, ha akarsz… Csináld még! – majd vállamat nyalogatta, finoman harapdálta.

- Mióta… mióta lettél ilyen perverz?! – förmedtem rá, amire közel hajolt hozzám, és ismét elgyengített lehengerlő illatával, és aurájával.

- Ezt neked kéne tudnod… - majd bele puszilt a vállgödrömbe.

- Mi?! Nekem?!
- Igen… mert te tettél azzá. – majd ujja belém surrant, s finoman kezdett tágítani.
Tudni akarják, mikor lett ilyen Shin-chan? A komoly, hűvös, és édes tsunadere? Minden tizenéves korában eljön az a pillanat, amikor érdeklődni kezd a másik nem iránt. És megindulnak a hormonok. Jön az első magömlés, bla bla bla… csak egy gond van. Az ő esetében! Hogy ez az állat túlon túl is kanos! Meg ne kérdezzék hogyan, vagy miként, még az orvos se tudta megmondani! Hogy mikor vettem ezt észre? Nos, egy buli alkalmával rám mászott, majd kinyögte, hogy ő kanos. Én persze mondtam neki, hogy van itt több száz lány, aki örömest az ölébe ugrana. Erre ő mit válaszolt, na mit?!

- Én rád izgultam fel. – és szegény akkori én, megtudta, milyen, amikor az ember uke… Szegény hátsó felem úgy fájt onnantól kezdve, s mikor elmentünk orvoshoz, ismét kanos lett. Akkor viszont már behúztam neki egyet, hogy nyugodjon már le, nem vagyok holmi rongybaba, amit kénye-kedve szerint megdughat!
Így lett valamiféle kapcsolat közöttünk. Önszántamból vállaltam el azt, hogy birtokolhassa a testemet. Talán azért, mert megsajnáltam a többi lányt, srácot… de az is lehetett az ok, hogy éreztem iránta valamit.

A pad mozgott alattam, miközben ő erőteljes lökésekkel merült el bennem. A testem égett, forró volt, izzadtam, s akárhányszor érte el bennem azt a pontot, elhaló nyögéseim elfojtott sikolyokká alakultak. S ő egyre csak elmerült bennem, s amikor a zörgés mellé megjelent a cuppogó hang is, elvesztettem a fejem. Rohadt izgató volt, s a tudat, hogy a suliban csináljuk… a gondolatra megborzongott az egész testem. Amikor lehajolt, és bele harapott a vállamba a tempón gyorsított, míg belém nem ereztette… magát. A fülemnél lihegett, majd felsegített, ám belemarkoltam vállába, mert lábam cserbenhagyott.

- Ezért is mondtam, hogy ne a suliban, te féleszű! – morogtam oda neki, amire eltátotta a száját, s piros színt vett föl. Kérdőn néztem rá, majd végig magamon. Akkor láttam meg, hogy elég… „érdekesen” nézek ki. Újra letámadt volna, de ezúttal csak egy csókot kapott és egy púppal gazdagodott a fején.

Mivel szombaton volt a rendezvény, így pénteken suli után – bizony, ott hagytam a riskájával együtt, hadd pislogjon nagyokat! – elmentem yukatát venni. Otthon régi van, én pedig valami újban akartam lenni. Így mikor betévedtem az egyik üzletbe, rögtön arra felé vettem az irányt. De hogy mennyiféle volt! Találtam egyet, ami nagyon tetszett, így indultam is volna az öltözőbe, ám ekkor valaki ki vette a kezem közül a ruhadarabot.

- Hé! – mondtam oda az idegennek, csakhogy az éppen Shin-chan volt – Eh…? Shin-chan? Te meg mit keresel itt…?

- Ugyan ezt kérdezhetném… de te se gondoltad komolyan, hogy ebbe fogsz jönni?

- M-mégis mi bajod van vele?! – álltam ki a ruhadarabom mellett.

- Ebbe nem jöhetsz. Majd választok én neked ruhát. – majd indult oda, ahonnét én jöttem. Nem! Ebből nem fogok engedni!

- Fejezd be, ez az én yukatám válassz magadnak, én már megtettem! Bocs, de még föl is kéne próbálnom! – majd azzal a lendülettel téptem ki a kezéből a yukatát, majd berontottam az egyik öltözőbe. Levettem magamról a pólót, majd a gatyához is hozzá láttam, ám ekkor valaki átölelt hátulról.

- Hogyha ezt veszed meg, nem mondok garanciát arra, hogy megállom, hogy itt helyben büntesselek meg – nézett a szemembe, lehelete, forró volt, ám én lefagytam.

- E-eto… a b-büntetés alatt a-azt értetted? – mutattam a testrészére, amire végig simított fenekemen.

- Ühüm… - és én vittem is vissza a yukatámat. Vártam, hogy megkeressen pár darabot, majd kezembe nyomta, azzal, hogy egyesével próbáljam fel, és menjek ki, mert ő is meg akarja nézni. Az első – az öt közül – egy kék alapszínű, fehér ki nem nyíló virágokkal, és sötétkék obi járt hozzá. Amikor kimentem, körbe járt megpaskolta a fenekemet, amiért kapott egy nyaklevest, s visszaküldött azzal, hogy ebben a fenekem nem olyan kerekded. Ezért kapott még egyet, és következő háromnál nem mentem ki. Az utolsó narancssárga volt, egyszerű, az obija fekete, és kényelmes. Tetszett, sokkal jobban, mint az én választottam. Ki akartam menni, ám ez az őrült elrántotta a függönyt, majd leguggolt mögém, és kezébe vette a fenekemet.

- Igen, ez tökéletes… - és én szépen állba is rúgtam. Gyorsan kifizettem a ruhát, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy biztos jó ötlet-e az, hogy fölül kerekedjek rajta. Nem tántorodhatok meg! Eljött az én időm!  S ilyesféle gondolatokkal is hajtottam álomra a fejem, nem tudva, hogy mi lesz holnap…

****

Reggel elég kómás voltam, ám ahogy eszembe jutott az este, összeugrott a gyomrom. Alig vártam, hogy esteledjen, s meg mutassam mit is tudd a semeként szereplő Takao. Ám… tegnap furcsa érzések törtek fel belőlem haza fele menet. A felől, hogy táplálok valamit Midorima iránt. S nincs kizárva. Már pedig nem zavarna az, hogy másokkal fekszik ágyba. S sajnos… ez a gondolat foszlány igen is zavar. Így jutottam arra, hogy… valamilyen úton-módon tetszik nekem.
Természetesen ezt hamar hagytam is a fenébe, mert, hogy ő méltósága viszonozza ezt, az egy az egymillióhoz az esélye. Jelenleg egy kanos kölyök szellemi szintjén áll. Akit más nem érdekel csak a nemesebbik testrésze.
Így vártam az estét, mert most kivételesen ő jött elém. Amikor már mindenem a helyén volt, biztonság esetére egy papír csapót is rejtettem a yukatámba, ám hamar vissza is raktam az asztalra, elvégre, most én leszek felül!
Amikor csöngettek, leszáguldottam az emeltről egyenesen az ajtóhoz, hogy nehogy anya nyisson ajtót, mert akkor minden romba dől. Midorima az ajtóban várt, és rajta egy sötétzöld yukata volt, ami iszonyat jól állt neki. Természetesen most még a hűvös, és komoly Shin-chan volt jelen, hisz akárki megláthat minket az utcán, ha olyat csinál. Amikor elértük a fesztivált besötétedett. A lampionok sorban lógtak a kiakasztott helyükön, és az én szemem csillogott. Senpainak nem hazudtam, imádom ezeket! A meleg nyári légkör, a hűvös, hűsítő szellő, és maga a hangulata ezeknek a helyeknek. Amikor megláttam egy aranyhalast, a karjánál fogva rántottam magammal Shin-chant is.

- Mit szólnál ahhoz, hogy aki nagyobbat fog ki, mint a másik, az vendége a vesztesnek valamire? – néztem föl a zöld hajúra, aki hümmögött egyet, ám elfogadta az ő szerinte „gyerekes” kihívást. Aztán hümmöghetett, úgy ahogy akart, mert nyert… pedig olyan szép és méretes halacskát fogtam ki!
- Na mit kérsz? – duzzogtam – meg veszem, amit kérsz…

- Hmm… - nézett körül, majd megállapodott a szeme egy standon – vegyél nekem egy cukrozott almát.

- Egy cukrozott almát? – kérdeztem, vissza, ám ő egy bólintással válaszolt. Nem is gondoltam, hogy ő szereti az édeset… Minden szó nélkül kértem kettőt, elvégre nekem az egyik kedvencem ez az édesség. Visszavittem neki, majd tovább sétáltunk, és már olyan harmadik harapást vittem volna végbe, amikor fogta magát és beleharapott. Hát azt hiszem, most hozott először zavarba valamilyen más értelemben… 

- T-te meg mit csinálsz?! – vontam kérdőre, amire rám pillantott – N-neked is van!

- A tied finomabban nézett ki – majd tovább lépkedett. Milyen kifogás ez ember? – vélekedtem magamban, majd pirulgatva mentem tovább.

Későre járt az idő, és hamarosan kezdődött is a tűzijáték. Én elvittem Shin-chant egy eldugott helyre, ahol nagyon jól lehetett látni a tűzijátékot. Ezt még tavaly fedeztem fel, ahogy még az alsó-középiskolás haverjaimmal baromkodtam. Vettünk némi rágcsát, és üdítőt, majd a fűben letelepedtünk és vártuk, hogy kezdetét vegye. Én eközben lopva pillantottam a mellettem ülőre. Izzadtam, még a gondolatra is, hogy hamarosan magam alá teperem, s én töltöttem be az áhított szerepet. Vagy… akár szóba is hozhatnám.

- Hoi, Shin-chan… szerintem… kipróbálhatnánk azt, hogy én vagyok felül – s már javában elkezdődött a tűzijáték, így félve pillantottam felé, hogy egyáltalán meghallotta-e. Ám egyszer csak felém hajolt, a fülemhez.

- Mit is mondtál? – suttogta a fülembe. Én meg kiakadtam, de részben megkönnyebbültem. Megfogtam a yukatáyát, majd így a hátára löktem őt, és fölé kerekedtem. Lefogtam a kezeit, s arcára értetlen kifejezés ült ki. Én elmosolyodtam, és végig simítottam arcán. Megcsókoltam, majd kezem becsúszott a ruha alá, ami egy nyögést váltott ki belőle. Széthúztam szinte leszedtem róla a ruhát, majd végig csókoltam nyaka vonalát, mellkasát. Kezem lecsúszott fenekére, majd végig húztam a kezem a combon, s feltoltam. Ott feküdt alattam, eltakarva arcát. Arra jutottam, hogy zöld utat kaptam, így húztam is volna le az alsóját, s ujjaim is surrantak volna be a rés közé, amikor erőteljes lökést kaptam. Fölém kerekedett, és vigyor kúszott az arcára.

- Azt hiszem, elég ízelítőt kaptál, ugye? – nyalta meg ajkait, majd rám vetette magát. Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy becsapott, és tette, hogy beadja a derekát, mint uke! Csak direkt szívatott! Te mocsok… - gondolataim nem maradtak épek, egész lényem, immár rá koncentrált. Végig csókolta a nyakamat, kezei végig simították derekamat, majd levarázsolták rólam a ruhákat. Alatta feküdtem a fűben, meztelenül, szégyentelenül. Végig nézett rajtam, majd keze mellkasomtól végig simított a köldökömig. Arcomat kezébe vette, majd megsimogatta azt.

- Szabad? – kérdezte öblös, mély hangján. Kérdése meglepett, s mosolya ott díszelgett jóképű arcán. Meghatódtam, majd ismét olyanra vettem a figurát, mint mindig.

 - Hát persze, baka! – mondtam, majd lerántottam magamhoz egy csókra, amire belendült. Tágítani kezdett, közben keze simogatott, ajka csókolt. Alatta nyöszörögtem, majd kemény tagját bejáratomhoz tette, s türelmetlenül merült el bennem. Lassan mozdult bennem, nem úgy, mint eddig. Markoltam a füvet magam mellett, ő keze csípőmet tartotta, s lökései mélyek, és lassúak voltak, de annál többet jelentettek. Most először volt az, hogy zavarban voltam, amikor magáévá tett. Talán azért mert, most látta arcomat. Amikor elengedte csípőmet, megtámaszkodott oldalt a fűben, és lehajolt hozzám.

- Takao… arigatou…

- M-mhiket besz..élsz? Nnnhh…! - nyöszörögtem lökései alatt.

- Ah, köszönöm, hogy… megengedted ezt… - utalt a testi kapcsolatra köztünk.

- B-baka… - lehúztam a fejét szemmagasságra, és meg is állt a tempóban. – Vésd jól az eszedbe. Senkivel se fekszem le anélkül, hogy szeretném! Idióta…- s ismét megcsókoltam, amibe bele mosolygott, s repített mindkettőnket a mennybe, a gyönyörszakadéka felé.

Bágyadtan és elégedetten feküdtem oldalamra. Lihegtem, mélyeket lélegeztem, hogy rendezzem légvételemet. Mikor egy nagyot szusszantam, ölelő karok fogtak körbe. Neki nyomódott hátamnak, és kilélegzett levegője súrolta fülemet.

- Min mosolyogsz? – szóltam hátra. Hogy honnan tudom? Megérzés.

- Rajtunk… - átkarolta a derekamat, de én hátamra feküdtem, így ő mellettem könyökölt fel. A ruha lomhán volt rajta, s megsimogattam mellkasát. Ám kezét enyémre tette, amire felnéztem. Egy komoly tekintetű Shin-chan volt az. Nézett vagy pár másodpercig, majd megszólalt.

- Szeretsz? – pislogtam párat, majd kigyúltam. Rögtön hátat fordítottam, ám nem hagyott békén. Fölém mászott, ám pironkodva, fogtam, meglöktem, így fordítva a helyzetünkön. Most én voltam fölötte. A yukata rólam igen csak lecsúszott.

- Még szép hogy szeretlek, Baka! – erre ölébe csúsztam, mert ő fölült. Keze arcomra siklott, és újra elvarázsolt. Ismét beleestem, mint vak ló az árokba…

- Egyszer majd lehetsz felül… sőt kimondottan tetszik a gondolat, hogy meglovagolj… - bujkált mocskos mosoly az ajkán. Erre a mondatra vörösben pompáztam, ám elfordítottam a fejem, ő pedig csak megcsókolta az arcomat. Nem csinált semmit, csak csókolt ott ahol tudott. Némán, csendben. S én noha előző kijelentésére felháborodtam, mosolyogva fogadtam gyengéd érintéseit.

Azt… azt hiszem a tervem, miszerint seme legyek kudarcba fulladt… De ha mellette kell, hogy uke legyek, nem bánom…Mert szeretem.

„Olyan gyönyörű.

Nem lehet betelni a nézésével.

Sosem kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az.

Mulatságos, sose kíméletlen.

Szeretem… olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem.”

/John Green/

Szerelmünk kezdete apró történetben

Hali, Minna !*-*

Úgy örülök, kész lettem az egyik kis sztorimmal, remélem majd tetszeni fog nekteeeek <3

Jó olvasást hozzá :33

Szerelmünk kezdete apró történetben

Szeretlek. Azóta, amióta megláttalak. Tetszett benned az, hogy olyan passzív vagy. Távol tartasz magadtól mindenkit, még is olyan… figyelemre méltó voltál. Olyan magasztos… úgyhogy ne csodálkozz, hogy beléd estem. Sőt, ha okolni akarsz valakit e miatt a tettem miatt, okold csak magadat! Hogy olyan eszméletlen dögös vagy szemüveg nélkül, hogy az már bűn! A hangod meg egyszerűen megbabonázott. Mint a kígyót a furulya hangja. Amikor a közeledben voltam, szinte remegtem attól, hogy hozzád érhetek. Megőrjítettél… csupán csak azzal, hogy rám néztél, vagy a közelemben voltál. Viszont amikor az illatod az orromba kúszott… Meg vesztem. Olyan volt számomra az a kesernyés, bódító illat, minthogyha a macska orra alá macskamentát dugsz. Magamnak akartalak. Senki másnak. Azt akartam, hogy kívánj úgy, mint még soha senkit. Hogy amikor rám nézel, ne tudd magad fékezni, s hogy csókokkal borítsd az egész testemet. Hogy már attól felálljon neked, ha pucéran látsz. Vagy esetleg alsó gatyában.

Izgatott az elérhetetlenséged. Egyszerűen élveztem, amikor nem bántad, ha melletted megyek. Annyira hozzád akartam érni, hogy azt hittem ott helyben elégek. Amikor már a csábításoddal próbálkoztam, az ellenállásodat apró jelekben vettem észre. De nem taszított, ha jól értelmeztem. A kacérkodásaim néha sikeresek voltak, hisz nem egyszer felejtetted rajtam a tekintetted. Ilyenkor szinte elégtem. Egy pillantásodtól felnyögtem. Egy olyan pillantásodtól.

Talán túl messzire mentem a csábításoddal, mert egyszer egy edzés után rám vetetted magad. Akkor a csókod követelőző volt, és birtokló. Se perc alatt felállt tőle. Nyelved olyan észveszejtős táncot járta számban, hogy az már számomra olyan volt, mint a drog. Többet, még többet akartam belőled. S te ezt megadtad. Nem történt több köztünk csókolózáson kívül, de azt úgy csináltam, hogy másra csak rá se nézz! Csak engem láss. Ezt akartam. S amikor barátnőd volt, illetgettem magamat. Nem tudom, hogy személyiséged miatt hagytak el, vagy azért mert engem akartál. Mert tudom, hogy akartál.

S így vittük végig a felső-közép utolsó két évét. Semmi szex nem volt köztünk, de többi perverz, és kielégítő dolog igen. De én akkor is megvesztem érted. Aztán jött az egyetem. Elhalóban volt a köztünk lévő kötelék. Te orvosira jártál, s nekem, a testemnek maga volt a pokol. Nem bírtam tovább. Ha nem vagy képes szeretni, akkor ne gyötörj! – ezt gondoltam akkor. S mikor összepakoltam a cuccaimat, akkor jöttél meg az egyetemről. Arcod, ugyanolyan volt, mint mindig. Amikor el akartam haladni melletted, megfogtad a kezemet.

„ Te meg hova mész?” – kérdezted. Én csak felnevettem.

„Neked az nem mindegy? Úgy se érdekel. „- a flegma beszédemmel tudtam, hogy föl húzlak. Neki csaptál a falnak, s az arcomba hajoltál.

„Hova akarsz menni?” – hangod vészesen csengett. De én figyelmen kívül hagytam.  Érdektelen fejjel néztem oldalra.

„Oda, ahova nem láthatlak. Meg ahol végre nem csak a jobb kezem a partnerem.” – vigyorom pimasz volt, de te erőszakosan megcsókoltál. Szinte megfulladtam a hirtelen jött hevességtől, s megint elgyengültem. Nem tudtam mit tenni. Beléd szerettem. S úgy könnyebben tudtam volna el búcsúzni, hogyha lekezelően bánsz velem. 
Amikor a nyakamat ostromoltad elvétettem egy hatalmas hibát. Elgyengültem, s kimondtam azt a szót, amit soha nem akartam, hogy megtudd.

„Szeretlek…” – s ekkor te megálltál. Ekkor észhez térített a józanság, s féltem. Amikor rám néztél szemeid elkerekedtek, viszont az enyéim sírva fakadtak. Mint egy ijedt gazella, úgy téptem ki magam az ölelő karjaidból, ám te nem engedtél el olyan egykönnyen. Visszarántottál, majd felkapva engem a hálószobád felé vittél. Én rúgtam, kapálództam, de mind ez gyenge erőfeszítés volt a te erődhöz képest. 
Amikor ledobtál az ágyra megszólalni se tudtam, mert ajkaid belém fojtották a tiltakozó szavakat. A csókod mámorító volt, így megadóan túrtam bele hajadba, s ellenállásaimat leküzdve viszonoztam. Amikor elszakadtál tőlem, fölülről néztél le rám. Szemeidben végtelen érzelem tükröződött, s én megremegtem. Én hozzád képest még csak fiú se vagyok. A te férfias alakod egy félistenhez hasonló. A széles vállaid, az izmos alkatod… s az a kedvesség, ami belőled áradt megőrjített. Beléd szerettem. S tudtam, hogy nem leszek képes kiszeretni belőled. Én rántottalak le türelmetlenül, s ajkaim kíméletlenül a csókodat követelték, s te ezt megadtad.

Amikor ismét elszakadtál tőlem az ingedet vetted le magadról, s láthattam az izmos felső testedet. Végig simítottam kockáidon, s megőrültem. Én is felültem, s nem tudtam magamban tartani, ismét kimondtam.

„Szeretlek, Shin-chan…” – s te erre tarkómnál fogva rántottál magadhoz, minthogyha erre a szóra a te tested is hasonlóképp lángolna, mint az enyém. Kezeid gyengéden belemarkoltak fenekembe, s egyetlen négyzetcentiméter se kihagyva simultam hozzád. Szinte már letoltad egy kezeddel gatyámat, amire én is kigomboltam a tiedet. Tekintetünk találkozott, és olyan szín tiszta vágy égett a szemeidben, hogy sóhajtanom kellett. Nem bírtam megállni, lehajoltam dudorodó nadrágodhoz, s ki szabadítottam férfiasságod. Kibukott belőle, s hasadnak feszült kemény tagod, de én türelmetlenkedve vettem kezelésbe. Sokévi gyakorlás után tudtam, hogy hol, s hogyan jó neked, úgyhogy minden helyen ahol tudtam ingereltelek, majd megelégelve tevékenységemet, fölrántottál. Lihegve néztem smaragdzöld szemeidbe, amik most azt sugallták; „most én jövök, élvezd!” s én erre megremegtem.

Ledöntöttél újra az ágyra, s én készségesen tártam szét a lábaimat, s te elhelyezkedtél köztük. Lerángattad rólam a nadrágot, s már csak meztelen testel feküdtem alattad, mert közben levarázsoltad rólam az ingemet. Csókjaid perzselték bőrömet, szinte minden egyes négyzet felületem érted kiáltott. Lélegzetem felgyorsult, s pulzusom az egekbe ugrott, főleg, amikor már a köldökömnél lustán vezeted lejjebb a nyelved. Miután teljesen felborzoltad minden kis idegszálamat, vágyam kézzel fogható bizonyítékát kényeztetted. Én csak nyöszörögtem, s teljesen elveszítettem az időérzékemet.

Egy idő után kutakodó ujjakat éreztem meg fenekemnél, és lábaimat, ahogy tudtam szélesebbre nyitottam. Aprólékos munkád után jöhetett a jól megérdemelt jutalmad. Jól esően morrantál egyet, ahogy magamba fogadtalak, én pedig elakadó lélegzettel feküdtem alattad. Csókoltál, s simogattál ahol csak értél, ezzel is megkönnyítve, hogy én ellazuljak. Onnantól kezdve szinte a vad vágytól és az elnyomó érzelmektől vezérelve adtam neked a testem. Birtokoltál, faltál, s magadévá tettél. Én pedig élvezettel tettem kedvedre.
Alig hagytunk szünetet rögtön egymásnak estünk minden kielégítő menet után. Vagy számtalanszor elhangzott a számból a „szeretlek” szó, s nem, csupán azért mert őszintén formálták ezt a szót az ajkaim, hanem mert minden egyes kimondott szó után olyan észtveszejtő csókot adtál, hogy azt hittem elájulok a karjaidban.
Mikor már a kielégüléstől már mozogni is alig bírtam, s szinte ólomként nehezedett rám a fáradtság, te ekkor átkaroltál és annyit suttogtál a fülembe:

„ Végre, hogy kimondtad…” – majd a fáradtság legyőzött, pedig olyan sok mindent akartam még mondani azon az éjszakán neked…

 ***

Másnap reggel téged ölelve ébredtem fel, és arcomra szerelemes mosoly kúszott. Néhány kósza örömkönnycsepp végig szántotta az arcomat, majd ismét rád pillantottam, de te már azokkal a – a még álmos - smaragdzöld szemekkel figyeltél engem. Magadhoz rántottál ezzel nem kicsit meglepve engem.

„Sh-shin-chan?” – kérdeztem, de te csak szorosabban fogtál körül.

„Soha többé nem akarom látni a könnyeidet. Ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz sírni.” – itt a szemeimbe néztél, s a komolyságod lehengerelt. Nem tudtam megállni, a meghatódottságtól a könnyeim eleredtek, s mosolyogva töröltem ezeket a kósza, sós cseppeket.

„ Miért ígérjem meg?” – kérdésem talán meglepett, de én tudni akartam. Noha félősen tette fel a választ, te magabiztosan válaszoltál:

„Mert szeretlek” – s az én szemeim elkerekedtek. Komolyan? Igaz, amit az előbb mondtál?! Nem hallottam félre?!
Láthattad rajtam, hogy összezavarodtam, s ezért közelebb hajoltál mélyen a szemembe néztél.

„Szeretlek. Felső-közép óta. Csak nem tudtam, hogy te is engem, ezért vártam, hogy mikor mondott ki ezt a szót, mert érzelmek nélkül nem akartam veled csinálni” – szinte suttogás lesz a végére hangod, majd szavaidat megpecsételve csókoltál meg.

Azon a reggelen szinte elmondtam neked az egész történetemet, hogy mit, hogyan és te hol nevettél, hol mosolyogtál. Elmeséltem az egész dolgot veled kapcsolatban, és te ugyan ezt tetted.
Attól a reggeltől kezdve együtt éltünk a mai napig. Szeretlek, kimondhatatlanul, s ez nem fog változni soha sem!

****

- Ez aztán igen érdekes levél, Takao – hallom meg Shin hangját a nappaliból. A konyhából érdeklődően kukkantok be a helyiségbe, mire meglóbál egy papírlapot. Oda ballagok hozzá, majd kezembe véve a lapot olvasgatni kezdem. Minden egyes mondat után a fejem vöröslik, ezért ismét Midorimára vezettem pillantásom, akinek egy mosoly bujkál az ajkain. - Ki gondolta volna, hogy...
 - Fejezd be, rendben?! – szólok rá, s elfordulok. Hogy találta meg? Olyan gondosan elrejtettem, hogy...!
- Nos… ez nem számít, hogy mikor írtad, de …- karok fognak át hátulról, s én felnézve találkozok a tekintetével – de én is nagyon szeretlek, és nem hagylak el soha!
- Néha… néha olyan mély dolgokat tudsz mondani… - motyogom, miközben érzem, hogy megpuszilja a fejem búbját, majd maga felé fordítva mélyen megcsókol.

 Ah… Tagadhattam volna most azt le, hogy nem írtam… de ez a történet igaz. Minden leírt betűje. Szerelemem… leírtam szerelmünk kezdetét egy apró történetben… írjuk tovább ketten ezt a végtelenül hosszú szerelemet, s ne hagyd, hogy a végét valamelyikünk egyedül fejezze be…!

„Te vagy az életem szerelme.
Minden, amim van, és minden, ami vagyok, az tiéd.
Örökre.”
/ Így jártam anyátokkal /

Apró léptek...

Hali! ^^

Ez egy szösszenet, és csak a végén van benne egy kis slash.

Remélem nem okoz nektek gondot.

Apró léptek

Egy autó parkolt le az egyik hatalmas csarnok előtt. Csoda, hogy találtak helyet, hisz a Téli Kupa igen ismert sportrendezvény. Ám a fekete autóból egy ötéves kislány kémlelte a hatalmas területet. Szemei minduntalan a bátyát keresték. Hol lehetsz Nii-chan? – elmélkedett az apró szerzett, de anyukája megszakította e fajta tevékenységét.

-          Mai-chan! Gyere, ideje indulni – szólt neki kedvesen az asszony, mire a pici kislány ki jött az autóból. Föl nézett az égboltra, ami most sötét volt, de csillagok tarkították. Megint elmerenget pár percig, majd anyukája és apukája után sietett. Félőn tekintett a hatalmas csarnokra, amelyben már számtalan meccs lejátszódott. Megfogta anyukája kezét, nehogy elvesszen, amiért ő csak kicsit tud lépni. Már szerette volna látni nagy testvérét, s hogy a fiú ölébe vigye.
A kis Mai számára a bátyja volt a mindene. Mindennél jobban szerette, és amikor még pici baba volt csak az idősebb fiú tudta megnyugtatni kellemes hangján. Mindig az ő kezét fogta, amikor valahova elmentek.

Mai kiengedett haját a szél megborzolta, mire a kislány elengedte édesanyja kezét, s eltakarta arcát.  Miután a „vihar” lecsendesedett, Mai pislogott párat, majd körül nézett. Hova lett papa, és mama? – gondolta kétségbeesetten.

-          ’ka-chan… ’tou-chan… - szólította őket, de válasz nem érkezett.

Forgolódott, hátha megpillant egy magas, kedves nőt, vagy egy erős, büszke férfit. De nem talált egyet sem. Előre nézett, s az ajtó ott volt előtte, de nem akart bemenni egyedül. Hátrálni kezdett, ám ekkor valakik éppen a csarnokba igyekeztek, és szerencsétlen módon magukkal vitték a kis Mai-t is.

Amikor a kislány körül nézett, már a folyóson volt és sehol nem látta a kijáratot. Már majdnem eleredtek könnyei, de ekkor eszébe jutott bátyja.

-          Onii-chan…- suttogta maga elé, és remegős szájjal elindult az egyik irányba. Remegő léptei nem keltették fel a sportolók figyelmét, így nyugodtan sétálhatott tovább a folyosón.
Félősen nézett fel a neki óriásnak számító emberekre. Kicsiny termete miatt néha csúfolták az oviban. Ilyenkor mindig sírva ment haza, de az ő onii-chanja ezzel nyugtatta; „Ne sírj Mai, hisz egy apró napraforgó magból, is milyen hatalmas virág lehet!” Ezek a szavak mindig megnyugtatták a kislányt.

*~*

Ahogy sétálgatott, elért egy automatához, ahol egy lilahajú fiú álldogál, aki még talán az óriások között is óriás volt. Apró kezeit maga elé vonta, ezzel is védve magát, hogyha bántani akarnák.
A fiú éppen azon elmélkedett, hogy a vaníliás rúd a finomabb, vagy a csokiba mártott, töltött nápolyi.

-          Maa, nem tudok dönteni… - bosszankodott, hangosan a magas férfiú, ám ekkor valaki csilingelő hangján megszólalt.

-          T-tudok segíteni? – kérdezte Mai úgy, hogy majd összeesett, de szülei azt tanították, legyen segítő kész azokkal, akik segítségre szorulnak. Murasakibara lenézett az apró kislányra, majd leguggolt elé. Végig nézett az rajta; a csillogó szemein, a hosszú haján, kicsiny kezein. Mintha már látta volna valahol. De nem tudta hol.

A gyermek félelmében már reszketett, viszont amikor rá nézett a kedvesen mosolygó fiúra, kicsit megkönnyebbült. Bátyja jutott róla eszébe.

-          Nem tudok dönteni melyik édességet, válasszam. – nézett az automatára, mire a lány is oda kapta fejét.

-          M-mi között nem tudsz? – kérdezte még mindig félve.

-          Vaníliás rúd, vagy csokiba mártott, töltött nápolyi.

-          Vaníliás rúd! – vágta rá Mai, de be is fogta kezeivel a száját. Mindig azt majszoltak, amikor szüleik nem voltak otthon. A fiú fölemelkedett, és már be is nyomta a gombot, amikor egy másik srác is megjelent.

-          Atsushi! Mit csinálsz még itt?

-          Nyugi Muro-chin, csak vaníliás rudat veszek magamnak meg… - nézett oldalra a fiú, de a kislány már nem állt ott. Körül kémlelt, viszont nem találta.

-          Meg? Nincs itt senki. – nézett oda ahova a fiú is. Murasakibara eszébe viszont bevillant egy kép. Egy piciny kislányról, akit még a Teikoban ismert meg. Aznap kínálta meg vaníliás rúddal, és nagyon ízlett neki. De az… - gondolta, és már tudta is kihez tartozik a kislány…

*~*

Mai lélek szakadva futott végig a folyósokon. Elfáradt egy idő után, majd megtámaszkodott a falnál, és kipirosodott pofival nézett körül. Úgy megijedt, amikor feltűnt az a másik fiú! És el sem köszönt a magastól… Ismét a sírás kerülgette. Nem szeretett egyedül lenni, de az az óriás igazán kedvesnek tűnt. Sőt, mintha ismerte volna már régebbről… Megrázta kicsiny buksiját, és elindult. Meg kell találnom Nii-chan-t – gondolta a kislány félig elszántan, félig félve.

Ahogy sétált, elért egy sarokhoz. Be akart kanyarodni, de akkor nyitódott az egyik ajtó. Fekete ruhások léptek ki rajta, majd egy lány is. Elindultak felé, viszont a kislány csak dermedten nézte őket. Pici szíve a mellkasába őrülten vert, esze futásra késztette. Ekkor ám meglátott egy sötétbőrű fiút, és egy rózsaszínhajú lányt. Szemébe könnygyűlt, de nem a meg könnyebbüléstől, hanem ismét a félelemtől. Emlékezett a kék hajú fiúra, amikor bátyja elvitte a sulijába, mindig gonoszkodott vele. Nem szerette, mert állandóan megsiratta. A lány meg mindig megnyomorgatta.  Mai azt sem szerette.
Elkezdett hátrálni, de egyszer csak megbotlott, s lecsücsült a földre. Erre felfigyelt Imayoshi, és lenézett a teremtményre.

-          Nocsak, egy kislány. – leguggolt elé, de Mainak egyáltalán nem volt szimpatikus – Hát te meg hogy kerültél ide?
Krokodilkönnyekkel küzdött, mert az előtte álló fazon félelmetes volt. Nem úgy, mint a bátyja. Ő nagyon kedves velem, és mindig mosolyog rám. Ez az óriás ijesztő – gondolta a lány, de ekkor Momoi észrevette őket. A többi csapattag is oda lépkedett, megnézni mi történik. Szegény kislány, annyi óriás volt már előtte, hogy meg sem tudta számolni. Félelme egyre csak nőtt, amikor megpillantotta Aominét.

-          Szegény pára, nagyon meg van rémülve – közölte a tényt Sakurai. Mai remegve föl tápászkodott, majd rá emelte tekintetét Aominére. Amaz csak meghökkent, majd eszébe jutott ki a kölyök. Emlékszik rá. Gonoszul elmosolyodott, mire nem várt reakció alakult ki. Mai, becsukta szemeit, majd erőt gyűjtött és elkiáltotta magát.

-          Ne gyere a közelembe kék hajú Mumus, és Vattacukor hajú lány! - fogta magát és futásnak eredt. A Touou játékosai összenéztek, majd arra a két egyénre, akire megfelelő volt a leírás.

-          Kék hajú… Mumus? – kérdezte magától meghökkenve Aomine,

-          Vattacukor hajú… lány? – tette fel Momoi is az értetlen kérdést. Imayoshi elnevette magát, majd neki indult.

-          Úgy látszik megfelelő becenevet talált nektek a kislány… Vattacukor, és Mumus – mondta jókedvűen a kapitány. Aomine és Momoi egyszerre tették fel a kérdést magukban… Mit keres itt az ő húga?

*~*

Mai sírva futott végig a folyosón. Miért… miért nem találja az ő Onii-chanját? Miért találkozik azokkal a fura óriásokkal? Miért nem tudott egyenesen bele futni az ő szeretett testvérébe? Ezek a kérdések vertek tanyát a kis buksijában, ám a következő saroknál egy kisebb tömeg gyűlt össze. Patakban folyó könnyei megálltak, és szemeit végig futatta a társaságon. Előtte sok fehér melegítős ember állt, s amint közelebb lépkedett veszekedés zajai ütötték meg a fülét.

-          Elegem van már belőled! Miért kötsz mindig az én dolgomba, he?! – kérdezte egy mély hangú, vörös hajú fiú. Mai ahhoz képest, hogy pici volt, látta, ahogy egy piros hajkorona ide-oda mozog. Szemeit törölgetve próbált átjutni a tömegen, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Könnyei ismét záporozni kezdtek, és át vágott a tömegen.
Ez ő… ez az ő onii-chanjának a hangja! Az ő szeretett testvére! Nem kell több borzalmat átélnie! Végre, sikerült!

-          Onii-chan! – zokogott fel, és átfutott a tömegen, s a bátyához szaladt. Az éppen vitatkozó páros nem kicsit hökkent meg. Szorosan ölelte a narancssárga melegítő nadrágot, és közben folyamatosan csak folytak a könnyei. – O-onii-chaaaan!

Midorima meglepődve nézett le testvérére. Nem rég még Kagamival vitatkozott, most meg kishúga itt zokog előtte. El is feledkezett a körülte lévő dolgokról, csak is Mai létezett neki jelen pillanatban.

A zöldhajú srác leguggolt hozzá, s megsimította az arcát.

-          Mi történt Mai? Mit keresel itt? –nézett végig a kislányon - Jól vagy? Nem esett bajod? – tette fel aggódó hangon a kérdéseket, ami nem kis meglepetést okoztak az őket körül vevő tömegnek. A testvérpárt figyelték, ahogy a kislány megtörli szemecskéit és bátya felé fordul.

-          E-el vesztem a ’ka-chanéktól … mert jöttünk érted. De én elengedtem a mama kezét, és elkeveredtem.. – itt újra eleredtek a krokodil könnycseppek, s hangosan föl zokogott, majd Midorima nyakába vetette magát. – Találkoztam egy kedves Lila Óriással… de aztán összefutottam a Kék hajú Mumussal… és Vattacukor hajú lánnyal… Nagyon féltem, Onii-chaan! – sírt Mai, majd Midorima mit sem törődve a többiekkel, ellágyult tekintettel, fogta és föl vette a húgát az ölébe.

-          Ne aggódj, itt vagyok, a Kék hajú Mumus, nem fog bántani, és a Lila óriás sem. – mosolyogott rá szelíden, mire a Shuutokusok ijedten léptek hátra egyet. Midorima mosolyog? Komolyan? Nem tudták elhinni, hogy az az arrogáns, beképzelt, egoista dög, ilyen kedves és védelmező báty legyen.  Egyedül Takao arca virult, hisz végre megismerheti szerelme kishúgát! Nagyon aranyosnak találta a kislányt, hosszú, zöld hajjal és csillogó, smaragd szemekkel. 
Végig nézett rajtuk; mintha csak egy apukát látna a kislányával. Oda sétált hozzájuk, majd kezét nyújtotta Mainak.

-          Üdv, a nevem Takao Kazunari, de neked meg engedem, hogy Kazu-channak hívj – mosolygott rá, mire a zöld hajú kislány bátyjára nézett, aki csak bólintott.

-          A-a nevem Midorima Mai, örülök a szerencsének! – fogta meg a fiú ujjait, hisz tenyere még pici volt.

-          Nagyon szép neved van, Mai-chan! – mondta Takao, ám ekkor a folyosó végéről egy kiáltás hallatszott.

-          Shintaro! – szólt a férfi, és oda rohantak a nővel együtt. Természetesen a Seirinesek és a Shuutokusak, csak úgy lestek, ahogy meglátták Midorima-papát, és Midorima-mamát. A nőnek hosszú, dús sötétzöld haja volt, míg a férfinek hasonló stílusban, mint Shintaro-nak. Takao enyhén nyál csorgatva nézett végig Midorima-papán. Vajon Shin-chan is ilyen helyes lesz idősebb korára? – gondolta pirulva.
A nő amint oda ért hozzájuk megnézte, hogy Mai épségben van e még. A zöld szemű kislány, csak belebújt bátyja váll gödrébe, s úgy szólt ki.

-          Mama, nem kell megnézned, semmi bajom! – itt felemelte fejecskéjét, és anyukájára nézett. –  Mivel megtaláltam nii-chan, már jól vagyok!
A nő és a férfi egy sóhajt engedett meg magának, majd gyermekeikre néztek.

-          Örülök, hogy épségben vagytok. – mondta a papa, majd Midorimáék elköszöntek a többiektől.


Takao is velük tartott, ám időközben Mai elaludt Shintaro karjai közt. Már a kijáratnál voltak, amikor Midorima oda szólt szüleinek, hogy mindjárt megy. Takao meglepődötten nézett a zöld hajúra, ám ekkor az állánál fogva közelebb húzta magához. Csak egy ártatlan puszit hintet ajkaira, majd derekánál fogva közelebb húzta magához.

-          Holnap találkozunk… - suttogta Shin, majd még egy puszit adott a fekete ajkaira. Az csak mosolyogva intett nekik, s Midorima az autó felé vette az irányt.

*****

Amint haza értek, a szemüveges fölvitte a kishúgát a szobájába, és lefektette az ágyra. Ám amikor húzódott volna el, Mai megfogta a kezét. A fiú kérdőn nézett rá, de az ágy elé guggolt. A kislány felült és komolyan nézett bátya szemeibe.

-          Kazu-chan a barátnőd? – kérdezte a lány, s Midorima meghökkent.  Ám a duzzogós pofi láttán elmosolyodott, majd megölelte húgát.

-          Az, de nem kell aggódnod, téged nem foglak kevésbé szeretni, mint őt.

-          Akkor jó… - suttogta a sötétben Mai, majd ismét bátya ölelésében aludt el…

„Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként?
Hogy megvédhessék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek.”

/ Spiral /

Szobalány egy éjszakára... - vagy még sem?

Tadaima Minna ^^! 

Nos... most hoztam nektek egy kis AoKagát, remélem 

majd tetszik, és élvezni fogjátok ^^
(megjegyzem, MidoTaka van benne, de csak említés téren :3)

Cím:

Szobalány egy éjszakára... - vagy még sem?

Kagami reszketve lépett be a lakás ajtaján. Körül nézett; minden szokványos volt. Kivéve ő. Szíve olyan hevesen dobogott, azt hitte rögtön ki esik. Ez is miatta van! – gondolta. Hamarosan hallotta a közeledő lépteket, s ő berohant az egyik szobába.

Ahogy körül nézett, már meg is bánta, hogy idejött! Ez a hálószoba volt. Szépen meg volt vetve, a falak sötétkékben pompáztak. Hatalmas francia ágy trónolt a szoba közepén. Közelebb lépkedett hozzá, majd végig simított rajta. Megnyomkodta, s rugós volt. Tehát ezért ragaszkodott ennyire az ő lakásához. Érezte, hogy az a bizonyos ér el kezd lüktetni a homlokán. Már fordult volna meg, hogy kérdőre vonja szeretőjét, amikor valaki át karolta hátulról a derekát. Fejét a vállára tette.

-          Érdekes… - hallotta közvetlen a füle mellett. – Ahhoz képest, ahogy ellenkeztél a parkban… Már alig várod, hogy az ágyamban legyél, nem igaz? – kérdezte a titokzatos alak. Kagami feje vörös lett a szégyentől és a zavartól. Kiszakadt az ölelésből, majd kezeit mellkasa előtt keresztbe fonta.

-          Mégis mit képzelsz… te perverz! – mondta, amikor meglátta kedvese arcán a vigyort. Ez mindig csak akkor volt rajta, ha valami őrültség járt az eszében.
Zsörtölődve fogta magát és át tippeget abba a helyiségbe, ahol a konyhát vélte. De úgy tűnt egyre rosszabbra fordul a helyzete. Betévedt Aomine fürdőjébe, ami teljesen úgy nézett ki, mint egy normális fürdő, kivéve a… kivéve a használt kotonok tornyosulását a kukában, az eldobott zsebkendőket, és a szanaszét szórt újságokat. Valahogy nem bírta ezt ép gyomorral, és hogyha holnap nem hányingerrel akar küzdeni a fürdőben, összeszedi.

Amikor levett a mosógépről egy törülközőt, valami lehullott a földre. Érdeklődve vette fel a ragacsos valamit, ám rájött hamarosan, hogy egy kép. Összehúzott szemöldökkel nézte hátha ki tudja venni a ragadós cucctól, hogy ki van rajta. Fogott egy rongyot, majd azt beáztatta, és elkezdte leszedegetni a képről a mocskot.


Eközben Aomine szinte mindenhol megnézte. Bekukkantott a konyhába, ki az erkélyre, de nem találta sehol a vöröst. Már azon volt, hogy bemegy a fürdőbe, amikor egy hatalmas kiáltás hallatszott onnan, majd léptek zaját hallotta. Érdeklődően fordult a zajok irányába. Hogy is jellemezzem… Egy vörös fejű, mérges, iszonyat mérges Kagami tartott felé, egy eléggé… bizalmas képpel. Amint Aomine meglátta, mit szorongat kezében, érezte, hogy ezt nem ússza meg szárazzon. Aztán… eszébe jutott valami.

Kagami valami pokoli dühös volt, ugyanis a képet ábrázoló egyén ő volt, abban a ruhában, amit még karácsonykor erőszakolt rá Aomine. Sok fotót csinált róla… de egyáltalán nem emlékezett erre a pózra. Annyira zavarba ejtő volt ez a kép, pláne ez a póz… De attól még mérgesebb lett, hogy nem rég azt a ragacsot… hirtelen rá jött mi is volt az, ami a képen volt…

-          Te… Tényleg egy mocskos perverz vagy! – vágta a hozzá legközelebb eső tárgyat, ami egy párna volt. Aomine kezeivel hárította a dobást, majd lágyan mosolyogva nézett kedvesére, aki még mindig zavarban volt. Lassan közeledett felé, mire a másik ijedtében elkezdett hátrálni.  – Hoi… Aomine… mit akarsz? Ne… Ne… Ne merj közelebb jönni! Kyááááááá – mondta Kagami, mert Aomine a vállára kapta. A hálószoba felé vette az irányt. Nehezen, de bevitte a kapálódzó Kagamit a szobába, és lerakta az ágyra. Persze a fiú rögtön ellenkezni akart, de amikor a másik fölé hajolt, megmerevedett egy pillanatra. Nem tudott semmit ki venni azokból a sötétkék szemekből. - ..Ao… mine…?

-          Talán baj, hogy a képen te vagy rajta? – kérdezte hirtelen a sötétbőrű. Kagami feje ismét vörös volt, és már felül is kerekedett rajta a düh. Már szólalt volna meg, amikor Aomine folytatta. – Néha teljesen nem értelek. Oké, elfogadom, hogy perverz vagyok, de ezt váltod ki belőlem. – mosolyodott el. Ám egy hirtelen pillanatban ismét komollyá vált. Ijesztően komollyá. – Tudod nekem is van egy bizonyos határom a tűrőképességbe. S mivel az utóbbi időben el voltál foglalva a tanulás és a kosár miatt, meg is értettem. Viszont amikor az egyik nap azt mondtad, hogy edzésed miatt nem tudsz találkozni velem; kiborultam. Nem érdekelt semmi, fogtam magam és elmentem a Seirinbe. – Aomine tekintetét rá emelte a vörösre, aki értetlenkedve nézett rá. A kékhajúban felülkerekedett a szomorúság és a keserűség. De helyüket át vette a düh. Érezte, hogy kezd elborulni az agya.

-          Aomine te mit…

-          Elmentem és te nem voltál ott, a fenébe is! – szakította félbe, s Kagaminak eszébe jutott az aznap. – Edzés helyett mással lógtál! Helyettem mással érezted jól magad, és rohadtul kiborultam! Nem érdekelt semmi; törni-zúzni akartam. Ám amikor az a Kiyoshi nevű azt mondta, hogy Midorimával mentél el… Nem tudod elképzelni mit éltem át…


- Ne szórakozz Tetsu… Hol van Kagami?! – ordított rá a kékhajúra. Aomine forrongott dühében, főleg amikor megérkezett. Nem látta sehol, s amikor meg kérdezte az edzőt, az azt válaszolta, hogy ma Kagami-kun kikérőt kért egy igen fontos dolog miatt.
Ruhájánál fogva emelte fel Kurokot Aomine, s szemei csak úgy szikráztak.

-          Aomine-kun kérlek, tegyél le.  – mondta a kisebb. A másiknak remegett a szája dühében, ám ekkor betoppant a Seirin centere.

-          Tadaima minna…! Aomine? Mit keresel te itt? – kérdezte Kiyoshi, mire a kérdezett rá emelte tekintetét. Elengedte Kurokot, és bele rúgott a padba, de úgy, hogy az feldőlt, s hatalmasat csattant az üres teremben.

-          Aomine-kun, fejezd be, vagy hívom az igazgatót! – szólt rá a dühöngőre Riko. Aomine földnek szegezte tekintetét. Figyelmen kívül hagyva a lány fenyegetését, reszkető, mély hangon feltette ismét a kérdést.

-          Tetsu… Tudom, hogy te tudod… Hol van Kagami? – nem akart hátra fordulni, mert érezte, hogy szemét a könnyek szúrják. Teppei értetlenkedve nézett az ászra.

-          Kagami? Nem rég láttam őt Midorimával elmenni… Nem akartam őket faggatni, mer látszott, hogy nagyon el voltak mélyedve valamiben. – ahogy ezek a szavak eljutottak Aominéhez, egyre inkább kikerekedtek szemei, amikből könnyek buggyantak ki. Viszont csak egy mondtat ismétlődött újra a fejében;

Nem rég láttam őt Midorimával elmenni…
…őt Midorimával…

…Midorimával…

Lassan fordult meg, s döbbenten nézett a mögötte álló srácokra. Kuroko szeme elkerekedett, ahogy Aominét látni vélte.

-          Mi…? – nyögte ki, s Tetsura pillantott. Az csak lehajtotta fejét és bűnbánóan oldalra fordította. Akkor érezte Aomine, hogy szíve összeszorul… Piszkosul fájt neki…

-          Megcsalsz Midorimával, vagy nincs igazam?! Miben jobb ő, mint én? Mondd meg, mert ez a tehetetlenség felemészt! – kiabált az alatta fekvő Kagamira, akinek szemei csakugyan elkerekedtek. Megrökönyödve fújta ki a levegőt. – Szeretlek Kagami… Nem akarlak elveszíteni… Piszkosul szeretlek… - rakta fejét Kagami mellé, de arcát belefúrta a párnába, s úgy ölelte szorosan magához. – Szerettem a hangod, az arcod, és azt, aki vagy… Kérlek, ne hagyj el… - suttogta a fülébe a kékhajú reményt vesztve. Ez nem az a Aomine aki a parkban volt… Ez…- tekintette meglágyult, s át ölelte Aominét, akinek nem kis meglepetést okozott. – ez az a Aomine, akibe beleszerettem.

-          Aomine… - suttogta Kagami, majd fordított helyzetükön; Aomine került alulra, s Kagami meg se várva a reakcióját ajkaira tapadt. Aomine a hosszú csók után lihegve nézett Kagamira aki szégyenlőse pirulgatott rajta. A kék kérdőn nézett a vörösre, aki még mélyebben elpirult. – T-tudni akarod, hogy miért mentem el Midorimával?

-          Huh? – nyögte az alul lévő, de gyorsan kapcsolt. – Izé.. Igen akarom tudni! – nézett dacosan azokba a vörös szemekbe.

-          Hát… hát mind azt mondtad, nem volt időm rád… s meg szerettelek volna lepni valamivel… ezért… - itt már szorosan összecsukott szemekkel és vörös fejjel ült amaz csípőjén.

-          Igen? – próbált segíteni Aomine, de már igazán kíváncsi volt, mire akar kilyukadni kedvese.

-          Ezért vettem… egy… cselédlány ruhát! – mondta összehúzva, s próbálta leplezni zavarát.
Aomine közömbösen nézett rá. Cselédlány ruhát? Neki? Neki minek olyan? Kagami kinézett ujjai közül, s mikor meglátta a kék hajú tekintetét, még vörösebb lett.

-          Nekem minek cselédlány ruha? – tette fel a kérdést Aomine. Kagami már nem tudta hova nézzen, mert... hát… ezt kimondani nem könnyű. Inkább leszállt róla, és felhúzta Aominét is az ágyról.

-          Menj ki! Menj ki! – kántálta a vörös, de a másik már semmit sem értett. S mire kérdése válaszra talált volna, már az ajtó másik oldalán állt. – Maradj ott, amíg nem hívlak! – hallatszott Kagami tompa hangja. Viszont a mi seme-samánk nem kicsit zavarodott össze. Mi a fene? De akkor ezek szerint… nem csalt meg vele? Nem válaszolt rá! Újra erőt kapott rajta a féltékenység.

-          Hoi, Kagami! – dörömbölt, majd a kilincshez nyúlt. De amint rá jött, hogy be van zárva, folytatta előző tevékenységét. – Hallod, nyisd ki az ajtót!

-          Fogd be! Várj még egy kicsit! – vágott vissza Kagami a szobából.

Eközben a vörös a harisnyát húzta magára. Már gyakorlottan kapta magára a ruhát, mivel eleget csinálhatta az elmúlt időben. Egyedül, vagy Takaoval… Igen Takaoval, mivel eredetileg Midorima lett volna a „sensei”, de azért mindenkiben meg van a féltékenység, ahogy Takaoban is. S hát hiába a jó baráti viszony a feketeséggel, ha amaz mindennél jobban szereti a zöld hajút. Ami fordítva is igaz, de ki ne gondolna félreérthető dolgokra, hogyha a barátját látja meg, egy másik férfival, aki ráadásul épen cselédlány ruhát próbálja magára varázsolni? Ekkor kezdődött a szigorú Takao-sensei tanítása.


Olyan tíz perc után elégedetten vizsgálta magát a tükörben. Végül a fejére is felkerült a megfelelő fejdísz a macska füleket leszámítva rajta. Nem igaz, hogy nem találtunk rendeset, csak ilyet. – morgolódott magában Kagami.
Nem a megszokott fekete színű volt, hanem rózsaszín. A kötény elmaradhatatlan volt, ahogy az üdvözlés is. Érezte, hogy már vörös a feje a szégyentől, pedig Aomine még nem is látta. Egy valami viszont mindennél jobban bökte a csőrét. Többnyire ezért is nem találkozott az elmúlt időben a kékhajúval. Ami a probléma forrása volt, az a fehérnemű. Természetesen Takao szigorúan megtiltotta az alsónadrág viselését, és ezt erőszakolta rá a barátjára. Még nem is lett volna probléma, hogy ha csak egyszerű női bugyiról van szó. Viszont… az már több gondot okozott Kagaminak, hogy egy olyan ruhadarabot kell hordania, ami… khm… enyhén bevág. Igen, kedves olvasók ez egy tanga volt. Nem is kell említenem, hogy mennyire kellemetlen volt ez a drága vörösnek.

Miután eligazítgatta a ruháját, oda lépkedett az ajtóhoz, s halkan elfordította a kulcsot. Az ágyat közelítette meg, majd úgy ült arra rá, ahogy azt Takao tanította. Hatásosnak hatásos volt, mivel Midorimának nem egyszer eredt el az orra vére, amikor ezt az ülésformát mutatta neki. Szóval el is helyezte magát abba a pózba; térdre ereszkedett, majd lábait kisterpeszbe tette, végül leült lábai kis rése közé. Kezeit combjaira tette, majd minden erőt összegyűjtve szólt az ajtón lévő személynek.


Aomine fejét felhúzott térdei támasztotta. Ez nem vele történhet… Miért zárta ki csak így hirtelen a vörös?! Mit akar? Ezen kattogott az agya, s így alig hallotta meg Kagami tompa hangját.

-          A-aomine, bejöhetsz – hallatszott a remegő hang, mire a kékhajú föltápászkodott, s lassan benyitott a szobába.
Amint megpillantotta Kagamit, érezte elakad a lélegzete.

-          O-okaerinasaimase, goshujin-sama!(Üdv itthon, gazdám!) – mondta az ágyon ülő, mire még jobban elvörösödött. Aomine lefagyva nézte kedvesét, ahogy föl kel az ágyról, elé tipeg, majd csókot lehel ajkaira. Amikor ismét szembe találkozott a vörös szempárral, már ragadozó tekintettel mustrálta végig a tökéletes testet. Fantáziája beindult, de még a legvadabb álmaiban se gondolta volna, hogy ez teljesülhet. Kagami megfogta a kezét, s az ágyhoz kezdte vezetni Aominét. Amikor megfordult, égő tekintettel találta szembe magát. – T-tetszik, goshujin-sama?
Egyik kezével átkarolta derekát, s maghoz húzta. Az arcába hajolt, s a másik érezte magán a kék leheletét.

-          Hogy tetszik-e? – kérdezte vágytól rekedtes hangon Aomine – Ilyen szexinek még soha se láttalak… Nagyom dögösen áll rajtad… Én kis cicám… - morogta a szájára, majd betapasztotta azokat a sajátjával. Finoman ízlelgette az ajkakat, majd elszakadva tőlük lökte le Kagamit az ágyra. Már éppen leteperte volna, amikor telefoncsörgésre lettek figyelmesek, nem messze maguktól; a telefon az ágyon rezgett. Aomine kérdőn nézte a készüléket, de csak akkor ocsúdott föl, amikor kis cicája ki mászott alóla.
Kagami a bosszankodva nézte a kijelzőt, majd vonakodva fel vette.

-          Halló?

-          Kagami. - válaszolt a vonal túlsó végén lévő alak. Kagami idegesen tekintett hátra, majd halkan folytatta a beszélgetést.

-          Mi kéne? – kérdezte Kagami, s Aomine szúrósan nézett rá. Ki az? Miért nem teszi le? Most az csak ő rá kéne figyelnie.
Viszont egy óvatlan pillanatban a vörös ajkai között ki csúszott a „zöld-fejű!” szó. Mérgesen lépett Kagami mögé, és vette ki kezéből a készüléket.

-          Hoi, Ao-

-          Ide figyelj –hallatszott Aomine mély hangja, amire Midorima felfigyelt. – Tudom, hogy te vagy az Midorima, s szeretnék neked mondani valamit, úgyhogy jól figyelj, mert nem mondom el még egyszer – Kagami félve nézett fel kedvesére, akinek az arcvonásai megkeményedtek.

-          Ha megbántod, vagy hozzá érsz, megöllek. – itt sóhajtott egyet, majd folytatta – Nem fogok beleszólni, hogy hova megy veled, de ha nem vigyázol, rá megütheted a bokádat. Szereti a gyorséttermi kajákat, s tudom, hogy te nem, de ha azt kívánja, ha veled van, akkor oda tolod a pofád. – Kagami szemei tágra nyíltak, s meglepetten nézett föl kedvesére. – S még valami. Ő az enyém. Az én szerelmem – itt rá pillantott Kagamira, akinek szíve hevesen dobogott a mellkasában. Erőskarok húzták közelebb Aominéhez, s ellenkezés nélkül tűrte.  – Nem veheti el tőlem senki. Mert nem fogom neki engedni. Remélem megértetted, mire céloztam! – mondta, dühöngve, a sötétbőrű, majd kinyomta a telefont, s ledobta a puffra.  Immár teljes testével az ő kis cselédjéhez fordult, akinek mély pír ült ki az arcára. Kagamit igazán meghatotta a dolog, de persze ő ezt ilyen nyíltan nem merte volna kimondani Aomine előtt. Dacosan nézett a vágyakozó szemekbe, majd összehúzott szemöldökkel – s remegő hanggal – megszólalt.

-          H-ha most azt hiszed, hogy menő voltál az előző szövegeddel, ki kell, hogy ábrándítsalak; nem voltál az…– mondta Kagami morcosan, mire Aomine felnevetett.

-          Nem is vártam mást tőled… - somolygott rá a kékhajú. – De ne tagadd, hogy nem esett jól, mert igenis láttam azt a csillogást a szemedben!

-          Nem is igaz! – szólt rá Kagami amolyan kis gyerekes-durcival, ami még jobb kedvre derítette a sötétbőrűt.

-          Tagadd csak, de úgy is tudom, hogy megőrülsz értem. – mondta ki a nyílván valót Aomine, és közelebb vonta magához Kagamit. A vörös erősen tagadta ezt, de a teste mindent elárult. Átkarolta amaz sötétbőrű nyakát, s magához húzta a fejét.

-          Nem is igaz… - suttogta alig pár centire a kék hajú ajkaitól, mire az még utoljára elvigyorodott.

-          Hol marad a végéről az, hogy „gazdám”? – kérdezte, de válasz helyett egy csókot kapott. Lassú, mégis szenvedélyes csókot váltottak, majd Aomine ledöntötte az ágyra szeretőjét. Lehúzta a felsőjét, ezzel is felizgatva minden idegszálát az ágyon fekvőnek. Miután lerángatta magáról a nadrágot, türelmetlenül indult föl az ágyra.

Kagami izgatottan pillantott a sötétbőrűre, aki úgy haladt felé, mint egy párduc. Amint elérte a vöröst, leszedte a fejéről a díszt, majd az a szoba egyik részében landolt.  Kagami fölé mászott, majd beletúrva hajába szenvedélyesen megcsókolta.

Az alul lévő remegve rakta kezeit Aomine széles vállára, majd gyengéden simogatta azt, s néha-néha végig szántotta körmével. A sötétbőrű elszakadt amaz ajkaitól, majd annak a nyakát kezdte ostromolni, ami miatt Kagamiból nyögéseket, sóhajokat váltott ki. Kezei levándoroltak a szoknya alá, de amint észrevették, hogy nem az a felállás, mint általában szokott lenni, ajkai perverz mosolyra húzódtak. Ujjai a becsusszantak a vékony anyag alá, majd belemarkolta a kerek, feszes fenékbe. Kagami meglepetten nyögött föl, s mikor az egyik ujj eltűnt a két farpofa között, a vörös körmei bele mélyedtek a sötétszínű, izmos hátba. Aomine nem tétlenkedett sokáig, valahogy – megjegyzem nehezen-, de eltűntette róla a ruhát, s így már csak a tanga és harisnya maradt meg. Föl térdelt az ágyra, s onnan nézett le a ziháló fiúra. Már éppen kezelésbe vette volna, amikor egy lábat érzett meg a combjai között.


Kagami lábával ingerelte Aomine férfiasságát, majd türelmetlenkedve föl ült, s kiszabadította az alsónadrágból.  Ahogy mindig, most is mélységes zavarban volt, de ezt hamar leküzdve végig nyalta hosszában a kék veszőjét. Fel-le húzogatta a bőrt, majd a hegyét szájába vette. Óvatosan ízlelgette a makkot, majd egy hirtelen pillanatban bekapta az egészet, habár még így se érte el az orra az ágyékot. Szívogatta, nyalta, majd amikor megérezte, ahogy a makk a torkát ingerli megállt.


Aomine őrületesen élvezte, hogy Kagami orálisan elégíti ki, de az még hab volt a tortán, amilyen látványt nyújtott. Ahogy a fehér ajkak között eltűnik az ő sötét férfiassága… Tudta, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy elmenjen. Ezért amint Kagami megállt, kihúzta keményen álló férfiasságát a szájából, visszalökte őt az ágyra. Rögtön neki esett a mellbimbóknak, s addig harapdálta, amíg vörösek nem lettek. Kagami teste vörös foltokból állt s harapás nyomokból, de Aomine vállát is karomlás nyomok díszítették.
Amint elért az ágyékhoz fölnézett a vörös hajú fiúra, aki könyörögve viszonozta a pillantást. A sötétbőrű csak egy vigyorral válaszolt a másik vágyakozó tekintetére, s hamar kiszabadította amaz péniszét a ruha fogságából. Ugyanúgy kényeztette Kagamit, ahogy őt pár perce, s a hatás se maradhatott el. Nyögések töltötték be a hálószobát, és a vörös kéjes sóhajai.
Aomine befejezte a vörös kényeztetését, s ujját a fiúba vezette. Finoman csókolta, miközben ujja ki-be húzódott a fiú testéből. Kagami kétségbe esetten kapaszkodott az erős vállakba, s egy percre se engedte el Aominét. Ám amikor már nem csak egy ujj árválkodott a szűk kis lyukban, elszakadt a sötét ajkaktól és egy fájdalmas nyögés hagyta el a száját. 
A kék hajú próbálta gyengéden tágítani Kagamit, így kényeztette mindenhol, mivel tudta mennyire is kényesek neki ezek az éjszakák. Már több mint egy fél éve együtt voltak, de a vörös még mindig nagy fájdalmakban tört ki, amikor a kék hajú tágítani kezdte. A legtöbben már megszokják ezt a szakaszt, de úgy látszik igazán érzékeny. – vigyorodott el magában Aomine, majd tovább csókolta a kocka hasat. Élvezettel nyalt bele a köldökbe, miközben
bele vezette a harmadik ujjat is.

-          Ah… nhhhhhgg… aaaahhh! - Kagami ajkai közül nyögés szakadt fel, majd egyre több, ahogy egyre gyorsabban mozogtak benne a kék hajú ujjai. Végül, ahogy minél többször érte el azt a bizonyos pontot, érezte, hogy valami forróbbra, vastagabbra vágyik.
Kagami nem bírta tovább. Magában akarta érezni Aominét, s szóvá is tette kívánságát.

-          Ao.. mine…  - nézett elhomályosult tekintettel a még mindig őt kényeztető férfira. – T-téged… akarlak… onegai! – nyögte vágyakozóan, s hátra csapta a fejét. A kék hajú nem tétovázott, kivette ujjait a vörösből, majd benyálazta ujjait, amik pedig a fiú ánuszát. Mikor már felkerült az óvszer is Aomine könnyedén becsusszanhatott a forrón lüktető kis járatba. Egyszerre mordultak fel az érzésre, de itt már a sötétbőrű nem bírta vissza fogni vágyait, ezért rögtön mozogni kezdett. Kagami a lábait szélesebbre tárta, hogy a kék hajú jobban elmerülhessen benne.

Aomine mindig élvezettel várta a vörössel együtt töltött estéket. Nem csak azért, mert imádott vele vitatkozni – amit természetesen mindig ő nyert meg - , hanem mert mindig remek teljesítményt nyújtott az ágyban. Ahhoz képest amennyire tartózkodó uke, az ágyban olyan szenvedélyes, hogy az már elképesztő – gondolta magában a sötétbőrű, ahogy egyre jobban elmerült a forró járatban.
Már egy ideje ringatóztak, de Aomine meg elégelte ezt a tempót, így egyik kezét Kagami alávezette, s ölébe rántotta. A másik csak egy meglepett nyögéssel válaszolt, majd csípője föl vette az igen heves ritmust. Izzadt testük összeért, ahogy egy más ajkait harapdálták, csókolták. Aomine erős kezei bele markoltak Kagami fenekébe, mire a fiú a fejét ráhajtotta a kedvese vállára.

-          Aomine… kérlek… nem bírom tovább… - hallotta a kérést a füle mellett a férfi. Csak elmosolyodott, s ismét maga alá gyűrte a vöröst. Keményen lökte bele magát újra és újra a fiúba, de vigyorrá alakult mosolya kicsit se lankadt.

-          Milyen… kis telhetetlen vagy… - lehajolt Kagamihoz, de nem lassított csípő mozgásán – már rég élvezhetem… az e fajta közelséged.

-          P-perverz... aaaahh – sóhajtotta kábultan Kagami, majd kezet érzet férfiasságára kulcsolódni. Gyorsabb lett az eddig diktált tempó, s pár perc múlva már lebegett is a gyönyör mezején, s a fáradtság se perc alatt magával ragadta. A vörös immár eszméletlenül feküdt a sötétbőrű alatt.



Még pár mélyebb lökéssel Aomine is követte. Kagami mellkasa ájultsága ellenére, hevesen mozgott fel-le. A kék hajú kihúzódott kedveséből, majd a kotont levéve férfiasságáról, a másik mellé feküdt le. Közelebb húzta magához, s magukra húzta a takarót.

-          Ennyire kiéhezve lenni, hogy még el is ájulj az orgazmustól… s még én vagyok a perverz – susogta a vörös tincsekbe, majd pár perc múlva őt is magával ragadta a fáradtság.

******************

A napsugarai világítottak be sötétkék hálóba. A sötétbőrű férfi morgolódva nyitotta ki szemeit, majd fordult át a másik oldalra, ahol egy vörös hajú valaki édesen aludta az igazak álmát. Bágyadtan, mégis vigyorogva simított végig a válltól egészen a kéz fejéig. Ezzel szórakozott, habár még mindig álmos volt. Az egyik pillanatban az eddig nyugodt fiú, meg fordult, s Aomine mellkasához bújt. Meglepetten győződött meg a kék hajú, hogy milyen aranyos is így Kagami. Belecsókolt a haj zuhatagba, majd magához vont a még mindig alvó testet. Szeretett így aludni vele, olyan megnyugtató volt számára.
Jó tíz percig nem is történt nagyon semmi, csak az egyenletes szuszogást lehetett hallani. Ám ekkor Kagami ébredezni kezdett, s hirtelen szembe találta magát Aominével. Jobban hozzábújt – már amennyire még lehetett – s halkan megszólalt.

-          Aomine… szeretlek… - hallatszott saját hangja, mire a kék hajú meglepetten nézett le a karjaiban lévő „áldozatra”.

-          Én is téged… Kagami…- mondta a sötétbőrű is, mire a vörös megmerevedett. Rögtön elűzte a fáradtságát Aomine hangja, de ahogy rá nézett szemei még mindig csukva voltak.  Azt hitte alszik! Most… tényleg kimondta önszántából, az „sz” betűs szót? Eddig mindig Aomine kényszerítette ki belőle szeretkezés közben, de utána mindig talált rá egy jó kifogást. De most…

-          Te most… fel vagy? – kérdezte durcás hangon, mire a még mindig fél álomban lévő felnevetett.

-          Fogjuk rá. Most inkább aludni szeretnék veled, de ha mást akarsz csinálni… - itt elszakadt Kagamitól, s fölé térdelt. - … én benne vagyok…
Kaján vigyorral nézett le az alatta fekvőre. Már éppen hajolt volna le hozzá, hogy lopjon egy csókot, amikor a vörös föl ült, s így a rajta lévő takaró a derekára csúszott.  A kék szemek követék a takaró útját, ám csak akkor eszmélt fel a bámulásból, amikor egy kéz az arcára siklott, s ajkak a szájára tapadtak.
Kagamit valami hatalmába kerítette. Jól esett neki Aomine közelsége, s még magában jót is mulatott a kék pimaszságán. Elszakadt a sötét ajkaktól, majd lágyan cirógatta a másik arcát. Aomine lehunyt szemekkel élvezte a kényeztetést, s le is ejtette fejét Kagami mellkasára. A vörös kicsit megijedt, de aztán tovább birizgálta szeretőjét.

-          Abba ne hagyd! – mordult rá a sötétbőrű, amikor a cirógató kezeket már nem érezte az arcán. Ezen Kagami csak elmosolyodott, s tovább folytatta előző tevékenységét. Figyelte, ahogy a rajta fekvőnek kisimulnak arc vonásai, majd ajkai apró mosolyra húzódnak. Jó fél óráig így lehettek amikor, egyszer csak a kék hajú megfogta a kezét, s bele csókolt a tenyerébe.

-          Te tényleg egy kincs vagy számomra… - nézett fel Kagamira, aki rögtön elpirult. Elfordította a fejét és zavartan folytatta a beszélgetést.

-          N-ne beszélj butaságokat… Dehogy vagyok kincs számodra… inkább teher…- makogta zavartan, s hagyta is volna félbe ezt a beszélgetést. De Aomine megelégelte ezt a dolgot, így ismét a vörös hajú fölé kerekedett.

-          Te ne beszélj butaságokat! Mi az, hogy teher? – rótta meg Kagamit, akinek még mélyebb lett zavara. – Nem is kívánhatnék nálad jobbat! Legszívesebben világgá kürtölném mindenkinek, hogy te az enyém vagy!

-          Akkor… miért nem teszed azt? – kérdezte hirtelen a vörös. Aomine hitetlenkedve nézett rá, viszont az folytatta. – Szégyellsz ugye? Azért beszélsz úgy velem… olyan lenézően…

-          Te meg mi a fenéről beszélsz? – kelt ki magából Aomine, de Kagami kimászott alóla és a fürdő felé vette az irányt. Mi a fene baja van? Az előbb még normális volt, erre most tessék, ugyan az, mint pár hete. Karjai után kapott, s visszarántotta a vöröst, aki az ölében landolt. – Válaszolj! Hallani akarom!

-          Hagyj…- fészkelődött az erős karokban, de hirtelen háta a puha ágyat érte. Kezei összefogva a feje felett, s egy „enyhén” dühös fiatalember fölötte. Szája megremegett, s félre fordította a fejét. – Semmi különös… csak egy buta dolog – motyogta, majd felélénkülten, mintha mi sem történt volna semmi, vidáman szólalt meg.

-          Moo, mit kéne vajon reggelizni? – mondta csevegő hangon miközben próbált ki szabadulni a fogságból. Ám áll mosolya hiába volt rajta, ha teste elárulta. Könnyek jelentek meg a bárgyú arcon, amit rögtön ki szúrt Aomine. Maga elé fordította a megviseltnek tűnt arcot, s könnycseppek árválkodtak a szeme sarkában.

-          Kagami…

-          ... vajon mit kéne enni? Tojást vagy…?

-          Kagami… - mondta komor tekintettel Aomine.

-          …vagy esetleg virslit? Nem is…

-          Fejezd már be, a kurva életbe! – ordított rá a vörösre, aki összerezzent, s félve nézett a kék hajúra. – Nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit!
Szomorúan tekintett félre Kagami, de arcát pír lepte el, ahogy megszólalt.

-          N-ne nézz idiótának… amiért fönt akadok egy ilyen dolgon - nagyot nyelt, majd remegő hangon folytatta – Igazából az zavar… hogy amikor mások is a közelükbe vannak… Lekezelően bánsz velem…

-          Heh? – kérdezett vissza Aomine. – Lekezelően? Ezt mégis hogy érted?

-          Pont úgy…

-          Kagami… mond úgy, hogy én is megértsem – mondta kedves, megértő hangon a sötétbőrű.
A vörös nagyot nyelt ismét, majd remegő sóhaj szaladt ki az ajkai közül.

-          Tudom… hogy nem akarod, hogy megtudják, azt, hogy mi együtt vagyunk… de azért nem kéne úgy beszélned és bánnod velem, mintha nem is ismernénk egymást… Megértem, hogy ezért teszed – Mi…? Nem… nem, fejezd be! -, de tudod engem ez nagyon bánt… - Kicsim… miért nem mondtad? - Már nem tudok arra hagyatkozni, hogy azért könnyes a szemem, mert bele ment valami… - nem tudta folytatni, mert egy test nehezült rá. Egyenletes szuszogást érzett a nyakánál, majd ajkakat rajta.

-          Sajnálom… nem tudtam, hogy ez… miért nem mondtad ezt el nekem? – hallotta közvetlen a füle mellet, a lágy, aggodalommal teli hangot. Arcát bele temette a váll gödrébe, majd szorosan kapaszkodott bele Aominébe, ahogy az ölébe helyezte. – Sajnálom, kicsim… - maga elé vonta a vörös arcát, s megpuszilta a homlokot, s így haladt egyre lejjebb. – Nem akartam neked fájdalmat okozni… Ígérem, soha többet nem kell újra ezt át élned. – itt már ajkait csókolta meg.
A sötétbőrű agya kattogni kezdett, hogy hogy is tudná kiengesztelni kedvesét. Amint szöget ütött a fejébe egy ötlet, arcán pimasz mosoly jelent meg. Mélyen a vörös szemeibe nézett mosolyogva, ami megnyugtatta Kagamit.

-          Megígérem, kiengesztellek majd valahogy, oké? – kérdezte, mire Kagami bólintott, s a sötétbőrű lopott tőle még pár csókot. – De most szükségem van az isteni reggelidre, amitől mindig olyan jó lesz a napom.

-          Cs-csak azért mondod ezt, mert szereted nézni a hátsóm miközben, sürgök-forgok a konyhában. – vágta rá dacosan Kagami, de erre csak felnevetett a kék hajú.

-          Főleg, hogy ha csak a kötény van rajtad… - susogta Aomine, amire a másik arca vörös lett.

-          Perverz, vagy mint mindig…

-          Ezért is szeretsz… Na, de menjünk! – mondta a sötétbőrű jó kedvűen, majd ahogy elindultak a konyha felé, Kagami lehajolt, mire Aomine rá csapott a fenekére. A vörös hajúból, egy „AOMINE!” kiáltás szakadt ki, mire a kék hajú csak nevetett. – Hogyha tudnád milyen jól esett…
Csak vigyorgott, amire Kagami csak rosszallóan rázta meg a fejét. Jelenleg nem érdekelte a vörös formás feneke, ahogy leült a konyhába. Agya a pénteki terven kattogott, ami nem rég vert tanyát a fejében. Már alig várta Kagami reakcióját…

*********************

Aomine szinte ölni tudott volna a szemével, ahogy rá nézett a táblánál lévő gyerekre, akinek még így is nehezen ment a példa, nem hogy még rá tegyen egy lapáttal az ász.

-          Nos, Kou-kun? – kérdezte az öreg néni, akit most átkozott a kék szemű. Mi az, hogy, péntek délután hetedik órában még itt van?! Már úton kéne lenni a Seirinbe! Idegesen rángani kezdett a lába, és egyre sötétebb aura lengte körül. Az osztályban lévők, már legszívesebben futottak volna, amikor a tanárnő megszólalt.

-          Kou-kun nem tudja… netán valaki? – kérdezte az öreg hölgy, mire Aomine rávágott az asztalra és az osztályban lévők nem kicsit ugrottak össze.

-          Sensei! Én tudom! – jelentkezett állva, majd amikor a tanárnő bólintott, hogy kijöhet, kiviharzott a táblához, s lefirkantotta a megoldást. A tanárnő megdicsérte, s a helyére küldte.

 Idegesen fordult hátra, majd ahogy lépett egyet megszólalt a csengő. Aomine föl kapta a fejét, majd amilyen gyorsan csak tudott hátra spurizott, bele tömte a cuccait a táskájába, kirohant a teremből. Momoi utána futott, s még láthatta, ahogy az emeltre siet fel.

Ha a miatt az öreg miatt tönkre megy minden, amit elterveztem, komolyan mondom, kirúgatom! – gondolta Aomine ahogy a harmadikosok osztálya felé vette az irányt. Amint elérte az osztályt, szó szerint feltépte az ajtót, ahol még mindig folyt a tanítás. Lihegve támaszkodott az ajtó fél fának, miközben mind megilletődve – a lányok enyhén nyál csorgatva – nézték az éppen zihált fiút. Miután kifújta magát rá nézett arra, aki miatt ilyen „műsort” csinált.

-          Wakamatsu… Ma nem megyek edzésre. – mondta fapofával, majd az órára pillantott és ökölbe szorította kezeit. – Hogy az a...
Nem fog le érni olyan hamar, mint szeretne. Tekintette az ablakra siklott, majd mérlegelt, végül döntött. Az ablakon át fog távozni. Már oda is rohant, amikor Momoi az ajtóban termett.

-          Aomine-kun! Még is mi a fenét csinálsz? – kérdezte a tanárnő, ahogy lábát az erkélyre helyezte.

-          Állj meg Aomine! Mi az hogy nem jössz edzésre?! – kelt ki magából a szőke senpai, de vissza is vett, amikor hátra nézett Aomine.

-          Van egy fontosabb dolgom is, amit mindenféle képen el kell intéznem. – válaszolta, majd körül nézett, hol tudna landolni, vagy esetleg valamibe meg kapaszkodni. Előtte egy igen erős faág nyújtózkodott, habár a távolság nem volt kicsi. Meg tudom csinálni. – gondolta, majd hárta dobta a táskáját és az öltönyét. Momoi éppen elkapta és kérdőn nézett föl a sötét hajú fiúra. – Satsuki… lent találkozunk. Ha már nem lennék lent, akkor menj a Seirinbe. Azt szeretném, ha te is tudnád. – mondta a lánynak, majd elrugaszkodva, és épphogy elkapta a vastag ágat. Megfogódzkodott abban, majd a törzs felé kezdett mászni. Tudta mit kockáztat, hisz a harmadik emeletről leesni nem valami üdítő érzés. De ennél gyorsabb megoldást nem tudott.


Már elérte a törzset, amikor reccsenést hallott, de még idejében elkapott egy másik ágat. A hatalmas vastag ág csattant a földnek, s többen is ki néztek a különböző termekből. Visszanézett az ablakba, s Momoi még mindig aggódó szemekkel nézte Aominét, akinek nem sok kellett ahhoz, hogy lezuhanjon. Mérgesen viszonozta a tekintetét, s rászólt.

-          Satsuki! Mi a fenét csinálsz még ott? – a lány fölocsúdott a rémületből, majd kirohant az osztályból, egyenesen le felé vette az irányt.


Nehezen, de valahogy biztonságosan elkezdett le felé mászni. Ám egy idő után elfogytak az ágak, s arra jutott lesz, ami lesz; de eljut ma az ő szeretett kedveséhez. Leugrott, viszont nem látta az alatta sorakozó szúrós bokrokat. Csak akkor pillantotta meg, amikor már túl késő volt. Vészesen közeledett a föld, majd ahogy beesett a bokorba, valami éles végig szántotta a bal karját. Elszakította az ingét, s látta, ahogy erősen vérezni kezd a seb. Mit sem törődve a kijárat felé indult, s közben csatlakozott hozzá Momoi is. Amint meglátta Aomine sebét, rögtön megállította, de a fiú csak lihegve rá nézett.

-          Sietünk, kell. Add ide az öltönyöm.  – utasította a lányt, aki oda adta neki, majd újból futásnak eredt.

Végig rohant az utcán, de a lány alig bírta követni. Aomine-kun… miért rohansz ennyire? Mi olyan fontos számodra, hogy a sebed ellenére is így hajtasz? – fogalmazódott meg a lányban a kérdés. Befordultak a sarkon, ahol az utca végén egy virágos bolt álldogált. Aomine nem is sejtette, hogy hamarosan Satsuki-ból egy féltékeny lány lesz egy vörös rózsa miatt, s hogy a sebét egy elégé bőbeszédű öregasszony fogja ellátni…

*****

A Seirinben a szokásos pénteki edzés folyt. Minthogy az lenni szokott az edzés végét mindig egy mini játék zárta, ami természetesen most se maradt el. Az egyik csapat elsősökből, míg a másik másodikosokból állt.
Most is nagy harc folyt a pályán, ahogy általában lenni szokott.  De mint mindig sose adta fel a végig egyik csapat sem.

-          Gyerünk srácok!  Még fél perc ! – kiabálta az edző, s a pályán lévő játékosok belehúztak. Egy ponttal vezettek a felsőbb évesek, amit még ki lehetet hozni döntetlenre. Kurokonál volt a labda, s se perc alatt lepasszolta Kagaminak, aki zsákolással vitte be az utolsó pontot. Döntetlennel zárult a mini meccs, mégis vigyorogva rohamozták meg a padot. Egyedül Kagami ballagott oda lassan, s törülközőjét a fejére rakta. Az elmúlt négy napban nem volt semmi. Mármint nem volt Aomine. Nem lepte meg a lakása előtt várakozva, se gyertyafényes vacsorával – de még nem is volt semmi ehhez hasonló. Egy szóval nem jelentkezet. Tudtam… nem kellett volna elmondanom akkor azt… Biztosan ezért kerül. Elmondtam Kurokonak is ezt a dolgot, de ő csak azt mondta ne aggódjak… Pedig nem is aggódom… Nem.. Nem.. MONDOM NEM!  - csak megrázta fejét, ahogy arra gondolt, hogy valami baja esett neki, vagy… vagy éppen mással van. Az egészet, hogy ők együtt vannak csak Kuroko tudta a Seirinben. Meg ugye még Midorimáék, de ők most nem igazán lényeg.

Már sétáltak volna be az öltözőbe, amikor kivágódott a tornaterem ajtaja és egy zihált fiú lépett be rajta.

-          Mondom, fogd be azt a lepcses szádat Satsuki! Ne baszd fel az agyam már ilyenkor! – szólt hátra Aomine és idegesen lépkedett a társaság felé. Mi a picsát érdekli, hogy kinek veszek virágot?!

-          Aomine-kun! Ugye nem a B kategóriásnak vetted?! – égett arccal futott a sötétbőrű ász után, aki már megfojtotta volna a rózsaszín hajút. Idegesen fordult hátra, majd próbálta lenyugtatni magát.
Igazából ez az egész cirkusz a virágárustól kezdődött… Miután onnan elmentek a lányt le se lehetet lőni. Ugyanis Aomine egy vörös rózsát vett, ami rögtön kiverte a lány eszéből az aggódást a kék hajú után. Kinek vette? Miért? És miért megy a Seirinbe egy vörös rózsával? Ezeket ismételgette egész ide fele úton. Elképzelhetik kedves olvasók, hogy milyen fejfájást okozott ez Aominének…

-          Megkérhetnélek, hogy ne járjon el az a formás kis szád? – kérdezte fogcsikorgatva a kék hajú, de még így is vissza fogta magát. Igazából „a szopásra termett szád” –at akarta mondani, viszont tudta, hogy az túl durva lenne.  A megfordult, ám meg is állt s visszaszólt Momoinak. – Tedd hasznossá magad!
Oda dobta a táskáját, majd elindult Kagami felé. Eközben a  Seirinesek teljesen lefagytak. Mit keresnek itt a Touou Akadémia diákjai? Momoi és Aomine?

-          Eto… ti meg mit…? – kérdezte volna Riko ám a sötét bőrű közbe vágott.

-          Egy egész kurva hetet vártam erre a napra… - mondta, miközben vészesen közeledett Kagami felé. - … azt akartam tökéletes legyen, de ez a nap egyre szarabb és szarabb… - majd ahogy a vörös elé ért meg állt és végig nézett rajta. Ha nem is tervezte volna el ezt az egészet, akkor se tudta volna vissza fogni magát. Föl elemelte kezeit és végig simított Kagami arcán, aki összerezzent az érintésre, ám hirtelen Aominéhez préselődött. Hamar rájött, hogy erős karok húzták a csípőjénél fogva közelebb a magasabb fiúhoz. Egyik kezét Kagami tarkójára csúsztatta és ajkaihoz hajolt. Arc vonásai meglágyultak és perverz mosolyra húzta ajkait– Yo...- suttogta, majd amaz ajakira tapadt.
Nem hogy Kagami, de még a körülöttük lévők se fogták fel hirtelen, hogy mi történik. De amint eljutottak a történtek a vöröshöz, ellenkezni kezdett, de se hogy sem tudott szabadulni a vasmarkok közül. Aomine szorosabban fogta kedvesét, és úgy csókolta tovább, hogy az csak nyögdécselni tudjon. El is érte célját, mert a világosabb bőrű belenyögött a csókba, ahogy a kéz lejjebb csúszott a deréknál, s besurrantak a mez alá. Remegve szorították meg az erős vállakat, majd egy észveszejtő csók váltás után Kagami már remegve kapaszkodott Aomine nyakába. Lihegve hajtotta le a fejét és temette arcát a másik mellkasába, mert orcája csak úgy égett a zavartól. Aomine jó ízűen felnevetett, majd magához ölelte a vöröst. Bele csókolt a hajába, majd jól eső sóhaj után végre megszólalt.

-          Hogy mióta vágytam erre… Már függővé teszel, kedves– kuncogott tovább ölelve Kagamit. Momoi, Kuroko, az edző, Hyuga és kábé mindenki ledöbbenve nézték a párocskát. Aomine maga elé vonta a vöröst és hátulról át karolta. – Nos… a következőket szeretném veletek közölni; ennek itt– mutatott a még mindig pihegő fiúra – a pasija én vagyok. – immár magára mutogatott, majd folytatta – És ha valakinek valami problémája lenne ezzel, az illetővel el beszélgetek egy sikátorban olyan fél tíz körül. – vigyorgott a társaságra, mire meg szólalt értetlenkedve az egyik elsős.

-          Miért fél tíz kor?

-          Mert tíz kor már szeretnék ezzel a vörössel hanc----
A beszédben egy ököl akadályozta meg, ami egy igen zavarban lévő fiúhoz tartozott.

-          Ha… ha egy szót is szólsz nem lesz mit dugdosnod sehova! – húzott be neki egyet Kagami és vörösödő – hoppá! már vörös – fejjel állt meg Aomine előtt.

-          Auh… - föl nézett a dühöngő fiúra, majd elvigyorodott – Azt viszont te se élveznéd…
Kész, megölöm! – gondolta Kagami, ám Aomine föl tápászkodott. Meglepetten nézett a felé közeledő fiúra. Ám a pillanatot Hyuga zavarta meg.

-          Mi… várj! Miről beszélsz Aomine? –értetlenkedett a szemüveges kapitány. Viszont a választ nem a sötét bőrű ász adta meg hanem Kuroko.

-          Arról beszélnek Hyuga-senpai, hogy ők együtt vannak. Úgy együtt. – mosolygott az említettekre. Ám ekkor Rikoban föl éledt a fujoshi énje, és sikítva vetette magát Kagami karjaiba.

-          Kagamii-kun! Kyaaaaa! – visította, és végig nézett rajtuk. Már az orrvérzés kerülgette és a fangörcs, de ekkor Momoi is szóhoz jutott.

-          Tényleg… Aomine-kun? Tényleg együtt vagytok? – kérdezte meglepetten mire az bólintott. Teppei éppen egy fejbe vágást kapott Hyugától, akinek gyanúsan vöröslött a feje, és a többiek meg beszélgettek Kurokoval - mivel ő tudott a legtöbbet erről -, miközben Aomine félre húzta Kagamit.

Elő vette öltöny zsebéből a rózsát és szerelme elé vonta. A vörös, pírral az arcán nézte a virágot, miközben hátulról Aomine ölelte magához. Hátra nézett és egy szerelmesen mosolygó sráccal találta szembe magát. 

-          Nem megmondtam, hogy kiengesztellek? – kérdezte, és a másik szemei elkerekedtek.

-          Mi…? Akkor te most… Nem mondod, hogy azért csináltad…! – jött rá Taiga az okra, amiért most itt találta kedvesét. Aomine csak felnevetett.

-          Hát, csak remélni tudom, hogy megfelelt az elvárásaidnak. – Kagami elkapta a fejét, s nem szólt semmit. A másik csak egy lemondó sóhajjal, mosolygott tovább. Ám ekkor a rózsa kikerült a kezeiből, és ajkak tapadtak az övének. Meglepetten nyögött fel, s mikor elváltak egymástól, már kapott is volna a másik után. Kagami egyik ujját a kék hajú szájára helyezte, ezzel is megakadályozva a beszédben.

-          M-meg felelt… Remélem, most örülsz. – mondta Taiga, mire Aomine feldobódva hirtelen karjaiba kapta. A többiek is felfigyeltek erre a dologra, és nevetve nézték a párost. Kagami csak vörös fejjel kiabált rá a kék hajúra. Fogta magát a sötét bőrű és kirohant a tornateremből, de a Kuroko, Teppei és úgy mindenki utánuk rohant, hogy megnézzék milyen őrültséget is csinálnak.
Aomine végig futott vele az udvaron, nem kis meglepetést okozva ezzel a még ott lévőknek.

-          Tegyél, lehallod! Aomine! Még át kell öltöznöm! – mondta a vörös, de sehogy se váltak javára a dolgok. A fiú, csak meg fordult, majd oda kiabált Kurokonak.

-          Hé, Testu! Kagami cuccait majd légy szíves vidd már el hozzá! Most velem kell jönnie!

-          Nehogy elraboljál már! – mondta felháborodottan a vörös. Elindultak a kijárat felé, de már itt lerakta Taigát és a kezénél fogva húzta magával.

Kézen fogva rohantak végig az utcán egyenesen Aomine lakásához.

Viszont az úttest másik oldalán egy igen furcsa páros állt. A magasabbik lemondóan sóhajtott majd bosszankodva indult el. A másik csak kuncogva kapaszkodott bele a zöld hajú karjába.

-          Amióta együtt vannak nem hallottam egyetlen egy köszönöm-et se. – szólalt meg összehúzott szemöldökkel, míg a fekete hajú kuncogott egyet.

-          Ne legyél ennyire szigorú, hisz még csak „kezdők”. – vágta rá a kisebb, de nem hatotta meg kedvesét.

-          Az még nem jelenti azt, hogy nem tudnak beszélni. Komolyan olyanok, mint a gyerekek. – feljebb tolta a szemüvegét, majd át sétáltak a zebrán. -  Ha nem segítek annak az idiótának, még most is csak a sebeit nyalogatná, és siránkozna.

-          De még is voltál olyan nagylelkű, és segítettél neki. – mondta sejtelmesen. Az csak bólintott, s a kisebb folytatta. – Eléggé apásan viselkedtél, amikor múlt héten Aomine lehordott és kinyomta a telefont. Mint akinek a lányát éppen elrabolják. – mosolygott föl rá, de a szemüveges, csak lágyan viszonozta azt, miközben a park felé vették az irányt. Takao visszaemlékezett arra az estére, mert akkor Shin nem kicsit jött ki a sodrából. Elfojtott egy nevetést, ahogy visszagondolva azt tervezte kedvese, hogy megöli Aominét.

Midorima átkarolta a másik derekát és közelebb húzta. – Te meg igazán szemre való „anyuka” voltál, amikor segítettél föl venni neki a ruhát.
Kuncogva húzódott közel Takao kedveséhez.

-          Úgy is mondhatjuk, hogy föl nőtt a „gyerekünk”.

-          Igen… - válaszolta Midorima, majd együtt mentek végig a park köves útján, miközben a nagy piros korong narancssárgára festve az eget, bukott alá a horizontnak...

THE END